Képviselőházi napló, 1887. IV. kötet • 1888. február 13–május 5.
Ülésnapok - 1887-93
93. országos ülés ájirilis átültetését vonták maguk után a legtöbb államban. Nem szólhatunk a viszonylag legjobbnak alkalmazása ellen, de helytelenítjük az intézménynek szolgai másolását, főleg akkor, ha erre a viszonyok alkalmatlanok, (ügy van! szélső bálfelől.) Mi is előljárunk a német előképeknek utánzásában. Csak az az egy nagy különbség van köztünk, hogy a német egység eszméjének megfelelő nemzeti feladat minket nem forraszt együvé. Acultura ottani magasabb foka s alacsonyabb foka minálunk szintén számbaveendő akadály. Hiányzik az állami czélok azonossága is, amaz katonai aggressiv állam nagyságát vérrel alkotta meg, nekünk pedig legalább a népnek, nincsenek hódító vágyaink, terület-nagyobbodásra nem törekszünk; és a ki csak védi magát, annál a hadsereg nem lehet soha <;zél önmagáért. Németország fegyverkezik, mert mindezeken kivül még az általa levert ellenség is egyre jobban erősödik s fenyeget. Francziaország fegyverkezésének okait nem kell közelebbről jellemeznem és Oroszországnak hagyományos politikája, mely a szláv népek felszabadításának ürügye mögé rejti a panslavismus czéljait, sokkal ismertebb előttünk, hogy sem egy pillanatig kétségben lehetnénk szándékai felől. Hogy e szándékok békések, akkor se hinnők, ha állítanák, még kevésbé hihetjük, ha a tények az ellenkezőről beszélnek. Ily viszonyok közt, vájjon mit jelent az a röpke szó, hogy a külállamok példáját követni kell? Azt, hogy fel kel fújnunk magunkat minden áron, még ha szét is pukkadunk, mint a mesebeli béka. En nem állítom, hogy akár jelenlegi, akár volt szövetségeseink — ellenségeinkről nem szólhatok, mert hivatalosan nincsenek — ide akarnak minket hajtani a költekezések folytonos fokozásával ; de annyi kétségtelen, hogy egy katonai államra nézve, bár lassú, de legbiztosabb módja az ellenfél tonkretételének, vagy a versenytárs legyőzésének, ha őt állandó és erőltetett fegyverkezéssel kényszeríti, hogy vele egy lépést tartson, En nem vagyok azok közül való, akik Németország nagy harczi sikerei bámulásában addig mennek, hogy azt a módot, melylyel e sikerek elérettek, csalhatatlan s a jövő minden viszonyaira alkalmazható eszköznek hirdetik, mely a maga egészében feltétlenül utánzandó. Mindazonáltal nagyon beérném azzal, ha a magunk védelmi rendszere és annak eszközei a tökéletességnek ezen fokáig emelkedhetnének. Csakhogy van ennek egy nagyon lényeges s nálunk hiányzó előfeltétele. Nem az én találmányom az, hanem (Halljuk! Halljuk !) egy nagy nevű katonai Írótól tanultam,(Halljuk !) a kit bizonyára mindenki el fog ismerni tekintélynek, ha elmondom, hogy az illető katona és pedig porosz katona. Ez a feltétel pedig az, hogy minden jó hadszervezetnek főjellemvonása, hogy az nemzeti legyen. (Igaz! Ugy van! szélső bálfélöl.) S ha a mi védelmi rendszerünk mai 26-án, csütörtökön. 1888. ggg állapotát a szakférfiak nyomán joggal mondhatjuk átmenetinek, akkor csak két eset képzelhető, a melyben a katonailag jeles német rendszer minálunk alkalmazható volna. Az első eset az volna, ha a mostani magyar honvédség különállásától megfosztva, a közös hadsereggel szerves összefüggésbe . hozatnék olyképen például, hogy jövőre a honvédségbe való ujonezozás elmaradna s oda csak tartalékosok osztatnának be a maga idején. Ilyen megoldást azonban e házban talán senki s a hazában is csak kevesen támogatnának. Nem is foglalkozom vele bővebben, mert még azon kiegyezési törvények is, a melyek megváltoztatására mi törekszünk, ha kellőleg védetnek,' elég>erős gátot képeznek hasonló megoldásra törekvő áramlattal szemben. Nem marad hát egyéb hátra, mint a megoldásnak azt a módját előkészíteni, mely a nemzet jogos óhajtásainak egyedül felel meg, a magyar állam önállóságának nélkülözhctlen kellékét képezi s a katonai szempontokat a mai állapotnál sokkal inkább kielégíti. S ez a magyar hadsereg önálló szervezése, mely a jónak bizonyult honvédelmi keretrendszernek behozatalát lehetővé teszi Hogy ez a mai véderőnél legalább egyelőre többe kerülne, elhiszem és belátom, de hiszen a mai sereg is napról-napra drágább lesz, a nélkül, hogy nemzeti jelleggel ékeskednék sajó yédrendszer egyéb tulajdonságait magán hordaná. És aztán mindig az a legdrágább, a mi drága is, meg rossz is, vagy ha jó is, akkor is ellensége neki a jobb! Ez hát nem argumentum ellenünk, mert meg vagyok győződve, hogy a magunk nemzeti hadserege érdekében újabb áldozatokra is készek volnánk. És az sem áll, hogy a védelmi erők egysége ekként koczkáztatva volna, mert azok felhasználásának egységét az uralkodó személyének egysége garantirozza. (Ugy van! a szélső balon.) Ebben a megoldásban nagy erő rejlik, a melyre talán hamarább reászorulunk, mint sokan hiszik. Mert ez idő szerint vannak ugyan hatalmas szövetségeseink odakünn, de a mint az osztrák képviselőházban legutóbb elhangzott beszédből megtanultuk, vannak nekünk és a monarchiának ellenségeink idebenn. Különben szövetségeseink is nem rég még fegyverrel álltak velünk szemközt s a ki a történelemből megtanulta, hogy az ily kötések állandóságára épített hitnek szilárd alapja nincsen, az nem látja kizárva lehetőségét annak, hogy a mai jóbarát holnap ellenségünkké válhatik. A. mi monarchiánknak egy német iró állítása szerint azóta, hogy a nemzetek egyesülési küzdelmei megindultak, két természetes ellensége van, az egyik Németország, a másik Oroszország. (Halljuk!) Én bizom a mai német szövetség loyalis őszinteségében, de ebből nem következik, hogy annak állandóságában is hinnem kell. Hiszem, hogy Németország jelenleg a monarchia német elemei-