Képviselőházi napló, 1887. IV. kötet • 1888. február 13–május 5.

Ülésnapok - 1887-91

254 91. országos ülés április 23-án, hétfőn. 1888. a törvény oltalma nélkül nem igen fog senki a halak tulajdonjogi értéke iránt nálunk létező ferde fogalmak mellett a költséges fáradsággal és szakértelemmel járó mesterséges haltenyésztésbe belekapni azért, hogy szakértelem és fáradságos költségének eredménye ily elfogultság és rosszakaratból származott fogalmaknak legyen martaléka. Mesterséges haltenyésztés állandósítása nélkül pedig sem a benépesítés lehetőségét, sem a tömeges termelést el nem érjük soha s igy továbbra is vagy talán örökre ki leszünk téve — ily vad halászati törvény mellett — annak a most is létező szégyenteljes helyzetnek, hogy a helyett, hogy kedvező viszonyainkat fejlesztve, mi özönlenénkel szomszédainkat olcsó és jó hallal, ők czepelik be ide nyakunkra, a halak hivatott hazájába drága, de rossz halaikat s még ebben is szomszédainknak s különben is a drága szövetséges társainknak adózói vagyunk és maradunk. Ezt a helyzetet, t. ház, tűrnünk nem szabad, annál inkább nem, mert van mód, mely által ép most e törvényjavaslat által felvetett kérdés megoldásánál minden áldozat.nélkül a czélt el lehet érni s ez esetben hazánk az ismert világ első haltenyésztő állama lenne, de ennek a törvényjavaslatnak az alapján soha. Nekünk nem szabad, nem lehet haltenyésztésünk jövőjét egy elhibázott törvénynyel megrontani, a helyett hogy a helyzeten javítanánk. Én szerzett tapasztalataim alapján iparkodni fogok rá mutatni a lehetőség módjára s ez által beváltom — e téren szerzett nézetem közlésével — kötelességemet s ha más czélt el nem érek is, terjesztem az eszmét, mely kell, hogy előbb vagy utóbb létesüljön s ez a mesterséges haltenyésztés érvényre juttatása és törvényes támogatása. A mesterséges haltenyésztés elhanyagolásán túl, többi hiányai mellett, másik főok, melyért a tárgyalás alatt levő javaslatot el nem fogadhatom, a halászati jogosultságnak határozatlan megoldása. A javaslat 1-ső §-a azt mondja: ;

,a halászat joga a földtulajdon elválaszthatlan tartozékát képezi s a meder tulajdonosát illeti". Azt kérdem tehát, hajózható közfolyamainkban ki a meder tulajdonosa? Eddig a nemesi birtokosság tartott erre jogot, ha zátony támadt a közvizek közepén, elfoglalták, a malmoktól karó-pénzt fizettettek ; ha hajó vagy bármi járiníí kikötött, karó-pénzt fizettettek, az átszálás, az úgynevezett révek használati jogát és jövedelmét bírják, én nem állítom, hogy ezt meg nem kell változtatni, sőt e kérdés megoldása korszerű, de az a kérdés: hogyan, mily alapon s ki legyen a meder tulajdonosa? Talán az a parti birtokos, kinek egy kis darab földje véletlenül egy fejedelmi folyamra, talán a Dunára dűl? Hisz ez halászati jogról soha nem is álmodott, de ha megváltásról van szó, azt el sem fogadja, de sok esetben — talán csak annak a kis darab földnek lévén tulajdonosa—arra képtelen is, de különben is ily irányú halászati jog változtatása által haltenyésztésünk azon árnyoldala, melyet az a régi, de találó példabeszédjellemez, hogy a „közös lónak túrós lesz a háta", csak még a felszaporodott jogosultak s a még tágabbra terjedő közösködés által csak — haltenyésztésünk hátrányára — szaporodna s igy haltenyésztésünk érdekében nem előre, hanem hátra lépnénk s a közös lónak még túrósabb lenne a háta! Mert én a régi halászati jogosultak haszonélvezetét megváltatni óhajtom s igy minden tekintetben az államot látom illetékesnek arra, hogy — legalább is közfolyamainkban— a halászati jogot magához váltsa s igy ha már tulajdonjog változtatásáról van szó — mit én is helyeslek, mert uri jog czímén az örökös birtoklás fent nem maradhat, akkor is az államnak van hajózható vizeink medréhez legtöbb joga, már azon az alapon is, mert hisz eddig is az állam rendelkezett közvetlen a viz melletti partokon az úgynevezett pating utak fentartása felett s igy egy birtok sem dűlt soha egészen a vizre, hanem csakis az állam által kijelölt és fentartott pating utakra, de az állam az, mely közfolyamaink parterődítésére és szabályozására milliókat költ, tehát ugy a part, mint a meder felett rendelkezett, végre miután a szabályozások által államilag pusztítottuk ki a halakat, azt az állam segítsége és közvetítésével kell helyre is hoznunk, de leginkább, mert közvizeinkbe a kitűzött czélt, halaink visszateremtését csakis egyöntetű, szakszerű intézkedés és felügyelet mellett lehet csak eszközölni, erre pedig csak az esetben lehetünk képesek, ha a halászati jogot méltányos megváltás által tőkésített eddigi jövedelem alapján az állam váltja meg s ez által halászatunk érdeke egy jog és egy kezelés alá kerül. De hisz, hogy az említett 1-ső §-t rövidúton keresztül vinni nem lehet, azt utóbb az igen tisztelt bizottság — mely a javaslatot készítette — maga is belátta s megszületett a 3. §., mely az elsőnek egészen ellentéte s mely igy szól: „A kik jelen törvény hatályba lépésekor (69. §.) a halászati jogot oly vizeken tényleg gyakorolják, melyeknek medre tulajdonukat nem képezi, ezen jogukat az 1. §-ban foglalt rendelkezés ellenében is megtartják az esetben, ha a törvény hatályba lépte után legkésőbb egy év alatt az alispánnak (polgármesternél) az ebbeli jogukra vonatkozó okmvnyokat bemutatják vagy pedig igazolják azt, hogy a halászat jogát akár maguk, akár más által 20 év óta háborítlanul tényleg gyakorolják." Vagy az egyik, vagy a másik szakaszra szükség nincs, mert egyiknek a végrehajtása megszünteti a másikat, de szerintem egyik sem fog a kettő közül czélra vezetni. Miután azonban még van czélom beszédem fonalán a tulajdonjog megváltásáról s állami kezeléséről értekezni, ezt tovább most nem vitatom, csak annyit jegyzek meg, hogy haltenyésztésünk