Képviselőházi napló, 1887. III. kötet • 1888. február 3–február 11.
Ülésnapok - 1887-62
IgQ 62. országos ülés febrnár Tehát nem az akadémia hibás, ha van hibás: hanem azon körülményben rejlik a hiba, hogy a nevezett czélokra hiányzanak az alapítványok. Ha az anyagi eszköz meg volna, méltóztassék meggyőződve lenni, akkor a tudományos akadémia e tekintetben is örömmel és buzgalommal iparkodnék feladatának megfelelni. (Igaz! Ugy van! balfélől.) Különben az említett gyermek- és ifjúsági irodalmi ágat önállóan művelni nem tarthatja feladatának. Azzal is vádolta gúnyosan a t. képviselő ur az akadémiát, hogy számos tagja van, kik nem tudnak jól magyarul irni. Igaz, vannak német születésű tudósok leginkább a finnisták táborában és a természettudományi osztály körében, a kik nem valami jeles magyar stylisták, a kiknek anyanyelve, gyermekkori műveltsége a német s még most sem sajátították el a magyar nyelvet annyira, mint mi, a kik ebben a nyelvben születtünk, nevelkedtünk gyermekkorunk óta. Nem mentegetem én őket, t. ház, de az igazság érdekében kénytelen vagyok mégis megjegyezni, hogy ezen urak ennek daczára is igen sok becses munkát hoztak létre, igaz, hogy olyan stylusban, melyért én sem rajongok, sőt a mely miatt szent borzalommal forgatom könyveiket. (Derültség.) De, t. ház, hát e házban sokszor minő magyartalan irályt hallunk! ? Hányszor hallunk ilyen kifejezéseket: „el lett bírálva", „be .lett szüntetve", e helyett: „megbírálták", „megszüntették", vagy : „ennek a véleménynek adok kifejezést", Ausdruck gebén, „e helyett ezt fejezem ki" s a többi. Szóval, ha hibák történnek, t. ház, történnek azok nemcsak az akadémia osztályaiban, hanem e házban, a könyv- és kivált a hírlapirodalomban, sőt azt lehet mondani, történnek nemzetsz érte. Ennek azonban okát ne az akadémiában keressük, hanem ott, a hol valóban feltaláljuk. Ma már nincs olyan művelt ember, aki naponkint egy vagy több hírlapot ne olvasna. Már pedig a hírlapoknál a gyorsaság a fődolog; ott a fordítók nem érnek rá valami nagy gondot fordítani a magyarságra s igy csinálnak németes szófüzést, a mondatot az igén kezdik s végzik a főnéven; pedig jól magyarul megfordítva kellene. így aztán a németes szófűzések a legtágabb körökben terjesztetnek a hírlapirodalom által. A vidéken pedig azt gondolják a jól magyarul tudók, hogy bizonyára elegánsabb, nobelabb igy beszélni (Derültség) és iparkodnak utánozni a magyartalan hírlapi stylust, mely nem rosszakaratból iratik igy, hanem sietség vagy gondatlanság következtében gyakorta oly írók által, kik ép ugy nem magyar születésűek, mint ama föntjelzett akadémikusok, kik felnőtt korukban tanulták meg a nyelvet. (Mozgás a jobboldalon. Ugy van! baloldalon.) Méltóztassanak t. képviselő urak egy kis türelemmel megajándékozni, mert ez fontos kérdés. II-én, szombaton. 1888. (Halljuk! Halljuk!) Itt önkénytelenül is reflectálnom kell az államtitkár urnak tegnapi felszólalására, a melyben azt mondta, hogy igen helyes, ha a gyermekek már zsenge korukban a magyar mellett a német, franczia sőt — a mit én még fontosabbnak tartok, az angol — nyelvet is megtanulják. Általános műveltségi szempontból megengedem, van ennek jogosultsága, hanem különben ez is egyik ellensége a tősgyökeres magyar nyelvűségnek. Mert a ki gyermekkorában két vagy több nyelvet egyszerre tanul: anyanyelvét soha sem fogja jól tudni. A tősgyökeres magyarságot a pesti gyerekeknél ne keressük, mert ezt náluk nem fogjuk megtalálni. Az a szegény fővárosi gyerek zagyva módon használ magyar, német, franczia szófűzést, mert három nyelv is kisérti az agyát. Ilyen gyermekek lehetnek érzelmükben jó magyarok: de nyelvre nézve csak magyarkák, csak labanczkák lesznek, nem pedig szittyák és kuruczok. (Derültség és tetszés.) Utalok, t. ház, hazánknak nem rég elhunyt nagy költőjére, Arany Jánosra, a kinél jobban például az angol nyelvet nálunk senki sem értette; fordított is belőle oly művészien és költőien, mint tán senki sem a világirodalomban. Magyar nyelvészekre nézve a legelső magyar ember volt; az idegen nyelveket alaposan ismerte, de magyarosan, hibásan ejté ki, mert későn tanulta azokat meg. Ezek tehát ,nem ronthatták meg tősgyökeres magyar nyelvérzékét, gondolkozását, már pedig a ki zsenge gyermekkorában tanul több nyelvet; az a saját szülőnyelvét nem fogja jól beszélni. E körülmény megfontolást érdemel azon körök részéről, kik a nevelést intézni hivatvák. (Ugy van! balfelől.) Említettem a journalistikát is. A journalistika a magyar tudományos akadémia iránt nincs a legjobb indulattal. Kapva kap minden alkalmon s ha valami kicsiny hibára akad, felfújja azt nagyra. Kicsiny hiba pedig van ott elég. Ezt nem tagadom. Azonban a hírlapirodalom gyakori támadásainak oka az akadémia ellen sokszor talán egyéb körülményekre vezethető vissza. Egy megsértett ambitio, mert a tagajánlásnál nem kapta meg a többséget, egy-egy élesebb polémia utján áll bosszút. Például a múltkor egy csekély felszólalásom alkalmából, melyben az akadémia tevékenységének gyorsítását hangsúlyoztam, egy kiesé szélesebb vita keletkezett. A lapok vezérczikkeztek, irtak róla. Az egyik pláne, nyíltan kimondja, hogy ő miután a „Budapesti Szemlé"-vel, mely az akadémia által subventionáltatik, éles polémiába keveredett, azért áll bosszút az akadémián, mert a „Szemle" nekienem tetszik. Mikor ime igy nyíltan bevallják a valódi okot, ne keressük tehát azt mindig, a szerintem leggyakrabban méltánytalanul vádolt és bántalmazott intézetben, mely elvégre is nagy kincse a magyar nemzetnek és főtüzhelye a magyar tudománynak. (Helyeslés balfelől)