Képviselőházi napló, 1887. III. kötet • 1888. február 3–február 11.
Ülésnapok - 1887-61
61. országos ftiés február 10 dali képviselőtársam megjegyzésére, melyet még a gazdasági vitában hallottunk tőle, tudniillik arra, hogy ne várjunk mindent az államtól, mert ha az államra támaszkodunk, a társadalom ereje elzsibbad. E megjegyzést én tökéletesen elfogadom és magaménak is vallom. Csakhogy, t. ház, kérdem : hol van ma azon társadalom, melyet azok a bajok segítségül hívhatnának? Ifjúságunk, mely az egész országban szétmenve, később a társadalomnak szóvivő elemét fogja képezni, ha idejön az ország szivébe, azt hiszem, nem látja azon lázas munkát, áldozatkészséget, nemes versenyt, melyet példaképen maga előtt látnia kellene, ha nem sokszor és túlságos mértékben látja az élvek utáni futkosást, a czédaságot, a legjobb esetben a semmittevést, mig másrészről látja az anyagi haszonért való versenyzést, mely sokszor az elvek és a meggyőződés rovására történik. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Ha azt érjük el, hogy társadalmunk nemcsak hazafias érzelmű lesz — mert a hazafiaságot senki sem vonhatja társadalmunknál kétségbe és azt én sem teszem — hanem öntudatos, tevékeny hazafisággal lesz megáldva, ha nemcsak szóval vallja a hazafias elveket, hanem munkához hozzálátva, repartialja a hazánk érdekeiben végzendő munkát és mindenki egy részt vállal abból magára, akkor ilyen tevékeny, öntudatos hazafiság mellett lehet a társadalomra támaszkodni és a társadalmat segítségül hivni, addig azonban nagy sikerrel ezt tenni nem lehet. Én várom az államtól az initiativát, hogy adja meg az a lökést és várom a társadalomtól, hogy vegye át a további munkát és a kettő együttesen építse ki azt, a mivel ma — sajnos — nem birunk, nemzeti cuituránkat. A közoktatási költségvetést különben, minthogy mégis valamennyire előmozdítja a czélt, szintén elfogadom. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) LukátS Gyula: T. ház! A Magyarországon lakó nemzetiségek gyakran panaszkodnak, hogy nyelvük sem az igaszágszolgáltatás előtt, sem az iskolában kellő méltánylásra nem talál. Hogy mennyire alapos e panasz, ennek megbirálása főleg ezúttal nem czélom, hanem ennél sokkal jobban érdekel az, midőn constatálnom kell, hogy Magyarország területén a magyar nyelvnek sok helyen az egyházban és iskolában nemcsak a kellő suprematia nem biztosíttatik, de az a kellő védelemben sem részesül. Rámutathatnék magára a fővárosra, melynek templomaiban a magyar szót alig halljuk. De ez némileg indokolva van azzal, hogy a templomba járó fővárosi híveknek legnagyobb része nem magyar ajkú. De mivel van indokolva az, hogy a legmagyarabb vidéken oly községeknek templomén, pénteken. 1888- ^57 maiban, melyeknek lakossága túlnyomó részoen magyar, egészen száműzve van a magyar nyelv. Ott van például a legmagyarabb megyék egyike, Fejérvármegye. Régen, midőn Magyarország egyetlen kereskedelmi vonalát a Duna képezte, annak partjait, a kereskedelemre nagyobb hajlandósággal biró szerbek foglalták el, különösen annak jobbpartját a katholikus vallású dalmaták. Az ott képződött, részben dalmát községek lassanként megmagyarosodtak, ugy, hogy ott a dalmatáknak manapság majdnem csak hírét ismerik. Leglassabban ment a magyarosodás Ercsi városában. De részben a dalmaták megmagyarosodása, részben bevándorlás, részben az uradalmi cselédség megtelepülése folytán már a népszámlálás adatai szerint is és igy sokkal kedvezőbb a magyarság számaránya, de tényleg is ugy van, hogy a lakosságnak kétharmad része tisztán magyar, egyharmad része bírja még némileg a szerb nyelvet, de a magyar nj T elvet tökéletesen. Daczára ennek, az ercsii római katholikus templomban magyar szót eddig nem lehetett hallani. A szerencsétlen hivek folyamodtak egyházmegyei főnökükhöz, ha jól tudom, magához a cultusminister úrhoz is, tudom azt is, hogy nem a megyés püspökön, nem is a cultusminister úron, hanem egy kicsinyes okoktól függő vizsgálaton múlt, hogy a manapság túlnyomó számban levő magyarok sem magyar predicatióban nem részesülnek, sem az énekben a magyar nyelvet nem használják és nem hallják. Meg vagyok győződve, hogyha a cultusminister ur e dologról helyes informatióval fog birni — ígérem, hogy erről gondoskodni fogok — ezen a bajon segíteni fog. De ezt csak per tangentem akartam érinteni, egész más térre akarom a t. ház figyelmét felhívni, a Száván túli vidékekre, a hol több mint 30,000 magyar ember van kitéve annak, hogy egy rövid emberöltő alatt ősei anyanyelvét tökéletesen elfelejtse és más nyelvet sajátítson el, más fajba olvadjon bele. T. ház! Röviden el fogom mondani a Horvátországban, különösen Slavoniában lakó magyarságnak történetét. A déli megyékből, jelesen Veszprém-, Győr-, Somogy- és Zalamegyékből, részben Bácskából 71 év előtt kezdődött meg a magyarság kivándorlása Slavoniába. Azok a magyar gazdák, kik nagyobb családdal bírtak és azt itthon kis vagyokájukból nem birták eltartani, pénzzé tették a mijük volt s levándoroltak Slavoniába, a hol ebből a pénzből sokkal terjedelmesebb birtokot szerezhettek. 17 év óta ez a vándorlás oda fejlődött, hogy azon vidéken, a hol megtelepültek a magyarok, prosperáltak olyannyira, hogy a községeknek földjeit nagyobbrészt magyarok ragadták magukhoz, a mennyiben a földmiveléshez, gaz-
