Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-40

40. ©rszAgos Blés jannftr 16-án hétfőtt. 1888. 47 Nándor t. barátom mondott, én is azt tartom, hogy azok nem megtakarítások, vagy legalább csak csekély részben azok. Gondolja-e a tisztelt ministerelnök ur, hogy ez kihatással birhat az 1890 és 1891-iki esztendőre is ? Avagy lehetségesnek tartja-e azt, hogy egy állam háztartása minden aprólékos részletében akként szoríttassák meg, hogy komolyan állithassa, hogy azon megtakarítások, a melyek bár nem érik el az általa jelzett Összegeket, mégis benn vannak a költségvetésben, állandóan fentarthatók lesznek? Hisz az állami élet nem anyag, a melyet összeszorítani vagy kinyújtani lehet kényünk-kedvünk szerint, mert annak is megvan a maga saját organismusa, a mely folytonosan fejlődik és a melynek azért akarva, nem akarva táplálékot kell nyújtani. Nincs tehát mód arra, hogy az előre kijelölt aprólékos megtakarításokat állandóan fenn lehessen tartani. Ugyanez áll a beruházásokra nézve is. Megpróbálták már ezt, mert legelső pénzügyministere e cabinetnek: Széll Kálmán a beruházásokat sokkal lejebb, gondolom 9 millióra szorította le a beruházásokat. És mire tanított az élet tapasztalata? Arra, hogy rövid néhány év alatt annál rohamosabban emelkedtek a beruházások, mert az emelkedett szükséglet folytán felmentünk 30 millióra. Most lementünk 13 millióra. De, a mint mondám, ez nem képezhet állandó programmot és maga a ministerelnök ur is azt mondja exposéjában, hogy ezen nagy megtakarítások a beruházásokban nagy áldozatába kerültek az egyes ministereknek, de belenyugodtak, tudván, hogy egy, két vagy három évre szólnak csak és hogy ezeket csak ennyi időre lesz lehetséges fentartani. Minthogy hiven akarom idézni a t. ministerelnök ur szavait, melyek nagyon fontosak, az erre vonatkozó passust szóról szóra idézem. (Ralijuk! Halljuk!) Ez, t. ház, igy szól: „Azért tettem ezen megszorításokat, mert engem ép ugy, mint eollegáimat azon nézet vezetett, hogy ne azon legyünk csak, hogy a költségvetést javítsuk, de oly megtakarításokat is proponáljunk, a melyek nagyban és egészben legalább 2— 3 évig fentarthatók lesznek az állam érdekeinek csorbítása nélkül." Tehát maga a ministerelnök beismeri, hogy 2— 3 éven túl az általa proponált megtakarítások az állam érdekeinek csorbítása nélkül fenn nem tarthatók. Ha tehát ezekre nem számíthat, mikép veszi mégis be az 1890-iki évben a hiány elenyésztetésére egyik főtényezőnek ? Hiszen előre tudja, hogy odáig már e tényező elenyészik, ha csak az állam érdekeit maga csorbítani nem akarja, mint ezt róla feltenni nem szabad senkinek. Azután a mi a 3 évet illeti, megvallom, hogy akkor rögtön, mikor a ministerelnök ur kiejtette, őszintén sajnáltam, mert tudtam, hogy ilyesmi milyen kártékonyán hat vissza az ország hitelére; mert ily phrasisnak kimondása magában meggyőzi a pénzpiaczot arról, hogy itt sok tapasztalat daczára komoly elhatározás a pénzügyek rendezésére nincs; (Helyeslés szélső balfelől) mert az ily komoly szándékra első feltétel a baj teljes felismerése és beismerése. A ki pedig pénzügyi helyzetünket ma egész valójában felismeri és beismeri, az igenis táplálhat reményt az iránt, hogy éve,K folytán óriási erőmegfeszítéssel és a rendszernek gyökeres megváltoztatásával elérni lehet, de a ki azt mondja, hogy ez három év múlva állhat be. az komolyan realizálható szándékot nem tanúsít. Annál kevésbé vártam volna ily nyilatkozatot a t. kormányelnök úrtól, miután megemlékezhetett volna arról, hogy a próbán mi már egyszer keresztülmentünk, sőt egyszer már helyre is volt állítva az egyensúly a papíron, mikor a volt pénztigyminister ur épen ugy tartott egy exposét, ép igy előre megmondotta az évek számát, csak valamivel mégis óvatosabb volt, mert ugy emlékszem, hogy 4 évet szabott akkor a pénzügyi egyensúly helyreállításának határidejéül. Neki tehát 4 év kellett addig, mig az ellenkezőről meggyőződhetett az egész ország és ő maga is és a t. ministerelnök ur mégis utánozta e tekintetben előde példáját és pláne még rövidebb terminust is szabott. T. ház ! Arra, hogy nem egy államnak, hanem csak egy magán embernek pénzügyeit rendezzük, van egy előfeltétele, t. i. az, hogy az, a ki arra vállalkozik, azon perczben, a melyben munkához fog, rendelkezzék egy bizonyos, a helyzetnek megfelelő nagyságú készpénz összeggel, a melylyel a rendezést kezdi. De milyen helyzetben kezdi a ministerelnök ur ezen rendezési programmot ? Es itt elő fogok hozni egy pár pontot, a melyekre nézve köszönettel fogom venni, ha a ministerelnök ur felvilágosításokat nyújt. Horánszky t. barátom felvetette azt a kérdést, vájjon azl876-ik évbőlnem fog-e még valamely póthitel keletkezni, a mely majd a legközelebbi zárszámadásokban fog kifejezést találni. Én bátor vagyok e kérdést egy másikkal kiegészíteni. Az 1876-iki zárszámadások szerint a pénztári készletekkel ugy állottunk,kogy deezember31 -én a terhelő hátralék — kerekszámban szólva — 33 millió volt. Ez meglepő, hisz mindnyájan emlékezünk e pénztári készletek törlesztésére, elkezdve azon időtől kezdve, midőn gróf Szapáry volt pénzügyminister ur vasúti forgalmi tőke czímén 18 millió forintot kért, a következő évben pedig póthitelek és pénztári készletek kiegészítése czímén megint 22 milliót. Azon alkalommal megkérdeztem az igen t. volt pénzügyminister urat, hogy mennyi összesen a pénztári hiány, mire azt felelte, hogy körülbelől 18 millió forint. Most végre jött, a harmadik és legnagyobb követelés; a jelenlegi t. pénzügyminister ur egyenesen a pénztári készletek recon-