Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-50

50. országos ülés január 27, pénteken. 1888. 267 társamnak,Vadnay Károlynak beszédére. (Halljuk! (Ralijuk!) Az ő eljárása és a mi eljárásunk külön­böző. 0 és vele együtt néhány társa, mikor az általa tegnap keményen és szokatlan erélylyel gáncsolt múlt még jelen volt, addig hallgatott és mi beszéltünk. Most pedig, mikor elértük czélunkat s a függöny legördült s nincs senki, a ki a szereplőt visszatapsolja, ő beszél és mi hallgatunk. Ha tisztelt ház, semmi más, legalább a jó ízlés bizonyára mellettünk van. Az ily kegyelemdöfések az újabb időben gyakoriak és én bátor vagyok a t. kormány­férfiakat figyelmeztetni, hogy nézzék meg, mit művelnek barátai és emberei? Mig a t. kormány­férfiak a bársonyszékeken ülnek, nem hiányoznak a tapsolók és nem hiányoznak, a kik helyeselnek minden lépést, legyen az jó, vagy nem jó. De mikor egy minister, vagy bárki más ott hagyja a hatalmat s helyéről lemond, mindig a híres tapsolók közül akad az első, a ki követ dob reá. Mit csinált a napokban is Jellinek Arthur képviselő ur? A budget tárgyalásánál, ha Szapáry gróf pénzügy­minister maradt volna, épen ugy elmondta volna az ő védelmi beszédét, mint most, de mert megbukott, ő volt a legelső, a ki követ dobott reá. Azt hiszem, hogy ezen megjegyzésem jó figyelmeztetés lesz a kormányon ülő férfiak számára saját kebelbarátaik megítélése végett. (Derültbég és tetszés a baloldalon.) Van azonban egy megjegyzésem, t. ház, az intendáns kérdésére is. Abban sem tudok igazat adni Vadnay Károly képviselő urnak, hogy az intendáns felesleges. Akárhogy nézzük is az inten­dáns jellegét és hivatását, én azt nem tartom fölös­legesnek ; mert ha a legkisebb folyószabályozás, a legkisebb vidéki calamitás elintézésére szükséges­nek tartunk kormánybiztost kiküldeni: akkor még inkább tartom szükségesnek a nemzeti szellemi művelés terén, hogy az állam mint olyan, ott birjon egy oly erővel és tekintélylyel, a ki legalább ellen­őrzi az országos színházaknál, mint a nemzet cul­turalis és nagy hivatásra igényt tartó intézményei­nek vezetését. Hiszen a t. képviselő ur, ki nagyban beszélt arról, hogy az intendantura nem más, mint aristo­eraticus német intézmény, maga bevallotta, hogy a magyar kormány talált egy férfiút, a ki tiz egész éven át helyesen, szerinte legalább jól tudott kor­mányozni a színpadok terén. Tehát nem abban van a hiány, hogy nem tudunk találni férfiút a kellő polczra, de hiba van azon kinevezési rend­szerben, mely a mai kormány felfogását jellemzi. (Igaz! Ugy van! a báloldalon.) Tessék Vadnay Károly képviselő urnak, ki a kormány bizalmát birja, kellő időben informálni a minister urat és nem akkor, mikor az intendáns már megbukott, a mikor is előállt Horánszky Nándor képviselő ur megjegyzésére azt mondani, hogy a minister ur rosszul volt informálva. Ily késői nyilatkozat nem egyéb, mint eső után oda tartani a sokfelé fordít­ható köpeny eget. (Tetszés a baloldalon.) Elismerem, hogy Beniczky kormánybiztos urnak igaza volt, midőn aszinházat átvévén a kor­mány megbízásából azt mondotta, hogy a jelen­legi igazgató urat éri minden dicsőség, de minden gáncs is. Ezzel elismerte a szakigazgatás helyes­ségét és czélszerűségét. De ha a szakigazgatás elvét elfogadjuk, nem elég, hogy azt egyszerű kormánybiztosi kijelen­tésre tegyük, hanem magukba az intézményekbe kell lefektetni e helyes és czélszerfí elvnek min­den alapfeltételeit. Ha most kérdezem magamtól, hogy miben áll a szakigazgatás alapfeltétele, azt nem találom egyébben, mint abban a szép és nemes hivatás­ban: fejleszteni a magyar nemzeti irodalmat! Ebben a tekintetben a magyar nemzeti színház nem tett eddig és nem tesz eleget. Én is meghajlok a franczia drámairodalom kitűnőségei előtt, én is értem és átérzem annak roppant becsét, a franczia és külföldi irodalom óriási szellemharczosainak az összes világra gya­korolt közművelődési, műfejlődési és mfíalakítási processusában véghez vitt rendkívül nagy szere­pét. De nekünk 100 Feuillet Octav, száz Dumas, Ohnet és Sardou, nem tehet annyit, mint a leg­kisebb magyar író, ha darabját a színházban elő tudjuk adni. És mit látunk ? Azt látjuk, hogy mig a franczia drámákat a magyar nemzeti színház pazar, fényes kiállítással adja elő s erre van pénz : addig a magyar író darabja igen sokszor a leg­silányabb kiállításban adatik elő. Pedig tisztelt ház, Vadnay t. barátom és képviselőtársam, ha elő­hozta a szakács példáját, hogy jó szakács az anyagból jól tud főzni és rossz szakács rosszat tud előállítani, akkor a színházra nézve is áll: a jó szakács nemcsak jól tud főzni, de ízléssel és megfelelő módon étvágygerjesztőén tudja feltá­lalni az étkeket. A magyar drámákat, t. ház, nem elég csak néhányszor előadni, hanem foreeirozni kell a ma­gyar közönséget, hogy szokjék hozzá saját iróitis megbecsülni és szükséges, hogy átérezze a közön­ség, hogy nekünk első sorban hivatásunk a ma­gyar irodalom fejlesztése, a magyar színmű-iroda­lomnak tovább vitele és magasabb niveaura helyezése. Hiszen a nagy Napóleon is nyíltan mondta, hogy Francziaország jeleseinek nagy tetteit egyenesen Corneille darabjainak köszöni! Hiszen a görögök és rómaiak színjátékainak mi más czélja volt, minthogy a nemzetet magát, a nemzeti testet összefüggésbe hozta a nemzet jelle­mével és öntudatával. A szakigazgatás feladatát tehát abban talá­lom, hogy első sorban a magyar nemzeti irodalom fejlesztessék, magasabb niveaura helyeztessék. (Helyeslés balfelöl.) De midőn azt látjuk, hogy a 34«

Next

/
Thumbnails
Contents