Képviselőházi napló, 1887. I. kötet • 1887. szeptember 28–deczember 17.
Ülésnapok - 1887-35
404 ** 5, «rszííges ülés deczemher 17. 1887. egyéniségeknek jellembeli kérdésében, ép annyira nem titkolhatom el mély fájdalmamat a felett, a mit mind a két intézetnél a nagyfokú kezelési rendetlenségek tekintetében tapasztalnom kellett. Mondom, t. képviselőház, én érzem annak a psychikai fontosságát, hogy akkor, midőn az ember ily nyilatkozatokat tesz és mégis kénytelen ezen tárgyra áttérni, nehéz kötelességet teljesít; de nem zárkózhatom ez elől el, mert feladatom semmi egyéb nem volt és nem lehetett, mint az, hogy az ország hűen legyen tájékozva ezen kérdéseket illetőleg. Most, midőn az e téren való tapasztalatomra áttérek, előre megjegyzem, hogy teljes objectivitással és teljes őszinteséggel fogok azoknak felsorolására szorítkozni, miket tapasztaltam ? A muzeumot illetőleg a kezelés tekintetében azt állítottam, hogy nagyfokú rendetlenséget észleltem. A jelentés, melyet a bizottság benyújtott, e tekintetben nem foglalkozik ezeknek összegezésével, még pedig azon felfogásból kiindulva, mert a bizottság e részben kiküldetést nem nyert és arra magát hivatottnak nem érezte. E helyről azonban, midőn nem mint bizottsági tag szólalok fel, talán kötelességem röviden a következőket elmondani. Az ásványtárban — mint méltóztattak a jelentésből hallani — megjelentünk és ott egy aragonít kerestetett, mely nem ugyan a múzeum kiállítási darabjai között, de az úgynevezett ládakiállításban tényleg ugy, mint eredetileg a múzeumba bekerült, három darabra törve megtaláltatott. Ezen aragonitról szakértők azt mondják, hogy kiváló typus és én nem tudtam helyeselni azt, hogy hosszabb időn át az ilyen kiváló jegecz, darabokra törve ládákban őriztetik és legalább annyi gond nem fordittatik rá, hogy összeragasztva oda, a hova illik, kiállittassék. A régiségtárba menve, ott miről győződtünk meg ? Arról, hogy a tárgyaknak egéíiz sorozata galvanoplastikai másolás czéljából átküldetett az iparművészeti múzeumba. Nem lehet helyesnek elfogadni kezelési szempontból azt, hogy tömegesen küldessenek át másolás czéljából a múzeumból tárgyak, a nélkül, hogy az illető darabok helyén legalább is egy czédula-ne jelezné azt, hogy ezen tárgy innen oda vitetett; mert hogy egyebet ne mondjak, a kósza hírekre első sorban az ilyen tények adnak alkalmat, a mennyiben valaki ma lát egy tárgyat a múzeumban, holnapután azt nem látja, de helyén sem lát semmiféle magyarázatot az iránt, hogy hova lett a tárgy és igy legalább is a laicus közönségben okvetlenül felébred első pillanatban a gyanú, hogy a tárgy elveszett, ismételve keresi, nem látja, miután huzamosabb ideig szokták az ilyen tárgyakat galvanoplastikai másolás czéljából nélkülözni. De különben is a műkincseknek egyik helyről a másikra való tömeges vándorlását én egyáltalában kezelési szempontból helyeselhetőnek nem tartom. Megtörtént azonban a múzeumban az is, hogy a bizottság, mely esak sors-próbákra szorítkozott, például a Bésán-féle adományból kivett egy gyertyatartót. Ez volt az egyetlen próbadarab, melyet kivettünk. Erről a jelen volt igazgató ur azt állítá, hogy ez imitatió. Már most a bizottság természetesen azon kérdést veté fel, Iiogy vájjon a leltárban az mint eredeti, vagy mint imitált darab szerepel-e, s fájdalommal vagyok kénytelen constatálni, hogy hosszas keresés daczára addig, mig a bizottság ott időzött, ezen darab leltári leírására találni képesek nem voltunk. A múzeumban felmutatott leltár annyira kezdetleges és a kezelési rend szempontjából annyira kifogásolandó, miszerint,hogy egyebet ne is mondjak, be sincs kötve, hanem csak ugy ivek vannak berakva, melyeket kiki tetszése szerint akár eltávolíthat, akár másokkal pótolhat. Én semmiféle egyszerű üzletnél nem tartom megengedhetőnek, hogy valaki könyveit bekötetlen állapotban ily ivekben tartsa, annál kevésbé tartom ezt megengedhetőnek egy nemzeti intézetnél, a hol drága s a legtöbb esetben pótolhatatlan műkincsekről van szó. De, t. ház, azonkívül, hogy a kezelés tekintetében ilyen, hogy ugy fejezzem ki magamat, az első pillanatra feltűnő rendetlenségeket észleltünk, legalább én a magam részéről észleltem, mondom azonkívül még bűntények nyomára is jutottunk. A nemzeti múzeumban a legközelebbi tiz év leforgása alatt, vagyis 1877-től 1887-igbezárólagnem kevesebb, mint két tisztviselő és két díjnok, tehát a múzeumban alkalmazott négy személy követett el tetemesebb mérvű lopásokat, illetve sikkasztásokat. A büntető törvénykönyv 462. §-ába ütköző hivatali sikkasztást követett el azon két tisztviselő, kik azon tárgyakat idegenítették el, melyek gondjaikra voltak bízva; lopást követett el azon két tisztviselő, kik nem hivataluknál fogva kezeikhez került értéktárgyakat idegenítettek el. De hogy a dolog történeti része tekintetében is teljesen tisztában legyünk, szükséges elmondanom, miként jutottunk annak a felfedezésére, hogy ott csakugyan ilyen lopások — fájdalom — történtek. Az, hogy 1879-ben — akkor még az évet nem tudtuk — a múzeumban érein-tolvajlás és sikkasztás tényleg történt, a bizottságnak egy hírlapból jutott tudomására. Ekkor, a múzeumban tartott vizsgálódás alkalmával, kérdést intéztünk az iránt — és erre igen kérem a t. ház becses figyelmét — vájjon való-e, hogy ily érinek ellopattak. Azon felvilágosítást kaptuk, hogy tény az, hogy hét érem ellopatott, melyből hat nyomban visszakerült, a hetedik azonban több év múlva nem rég került vissza. Visszakerült azon hat érem azért,
