Képviselőházi napló, 1887. I. kötet • 1887. szeptember 28–deczember 17.

Ülésnapok - 1887-30

30. országos ülés < helyes parlamenti elv alapján állt, hogy mi sokan vagyunk választottak, kik arra vagyunk hivatva, hogy bírálatot mondjunk azon intézmény felett, melyre a nemzet pénzét és vérét oda adjuk. És nehogy azt higyje a minister ur, hogy az embernek a sarkantyút és kardot soká kell csörtetni, hogy joga legyen ahhoz, hogy katonai ügyekhez hozzászólhasson ; mert a ki adót fizet és vérét is áldozatul hozza, az mind joggal bir arra, hogy ezen kérdésekhez hozzászóljon. (ügy van! a szélső baloldalon.) Azon institutio, melyet honvédségnek nevezünk, nem a minister uré, (Tetszés a szélső baloldalon) nem a katonáké, hanem az egész nemzeté, édes mindnyájunké. (Tetszés a szélső baloldalon.) Ajzt mondja a t, minister ur, hogy saját kérelmükre történt az illetők nyugdíjazása. Nagyon természetes; nem az ilyen, udvariasságokhoz szokott és európai formák közt mozgó államban, mint Áustria és Magyarország, hanem a keleten is, hol kevésbé gondolnak az Hiedelemmel és a kellemes eljárási bánásmóddal, ha már valaki pasává lett, megteszik vele azt az előzékenységet, hogy a selyemzsinórt ott felejtik az asztalán, nem végzik ki nyilvánosan, hanem megengedik neki azon örömet, hogy saját kezeivel vethessen véget becses életének. (Derültség és tetszés a szélső bal oldalon.) Ilyenre az állami életben nem egy példát láttunk már. Ott van például Edelsheim-Gryulay esete és felhozhatnék más magas állású hivatalnokok esetét. Véletlenségből tudtára adják az illetőnek, hogy legjobb leaz, ha az ur most beteg lesz és betegsége következtében a szolgálat alól való felmentését kéri. De többet mondok: megszokott történni az, hogy a ki magasabb állást foglal el, annak elébe egy alsóbbrangu tisztet helyeznek és oly megbízatásokat adnak az alsóbbrangúnak, melyek jog-és szabályszerűen őt illették volna. Ha önérzet van benne, nem várja meg, hogy a selyemzsinórt elküldjék, azt megkapottnak veszi és beadja nyugdíjaztatása iránti kérvényét. (Igaz! ügy van! balfelöl.) Az itt azonban az a kérdés, hogy a nyugdíjaztatás iránt való kérelmezés csak oly sporadicus betegség-e, vagy epidémia szokott lenni; mert sajátságos, hogy egy intézmény minden magasabb állású férfiät egyszerre éri el ezen betegség és egy nap veszi észre a honvédség majdnem minden altábornagya, hogy ő igen koros és gyönge, holott a közös hadseregben ezen betegség nem szedi oly nagy dúlással a maga áldozatait. Miért kell, hogy azon férfiak, kiknél sokkal korosabb, testileg és szellemileg törődöttebbek vannak a közös hadseregben, (Zaj, Ellenmondás jobbfelöl) bocsánatot kérek, hát Württemberg herczeg nem ilyen? Báró Fejérváry Géza honvédelmi minister: Württemberg hg. hadtest-parancsnok. Ugron Gábor: Nem hiszem, hogy ezekkel L-czeniber 10. 1887 335 a nyugalmazott altábornagyokkal akár physikailag, akár szellemileg kiállja a versenyt. (Derültség.) Azt mondja a minister ur, hogy mint hadosztály-parancsnokok nem bírnak eleget lovagolni. Báró Fejérváry Géza honvédelmi minister: A városligetben sétalovaglást tenni, igen ! Ugron Gábor: Bocsánatot kérek, én látom a privát életben őket, a városligetben és másutt is, pedig most, mikor az nem kötelességök, csak az szerez nekik örömet és időtöltést, hogy ha lovagolhatnak: és bocsásson meg a t. minister ur, ha az ember lóra felülve beszél, az által nagygyá lesz és katonává válik? (Derültség balfelöl.) Voltak igen nagy hadvezérek, kik nem ültek lovon, kik magasabb szellemű képességüket bebizonyították és nagy katonai feladatokat teljesítettek. Hiszen a minister ur Moltkét már rég nyugalomba küldte volna, (Derültség a szélső balon) hisz az nem képes lovagolni és katonai szolgálatot teljesíteni. Roon tábornok az 1870—-71 -iki franczia-német háborúban rendkívül nagy szolgálatokat tett, holott a német tábornoki karnak nesztora volt. Vagy azt hiszi a t. minister ur, hogy nem tud az parancsolni, a ki nem ül lovon ? Hiszen kitűnő tábornokokat tudunk, kik vezényeltek és kétfogatú szekéren ültek és csak akkor ültek lóra, mikor az felette szükséges volt. Ki a hadvezetésben kissé jártas, tudni fogja, hogy a hadosztályparancsnoknak nem szükséges mindig lovon ülni, vannak idők, midőn 2—3 órát ül csak lovon és nem azért vezető, hogy mindig elől legyen, de a háttérben van és kisebb peripherián mozog, mint a csapata. (Derültség jobbfelöl.) Látom, hogy olyan ember nevet felette, ki soha se látott háborút, (Derültség balfelöl.) Ha végig nézünk a történelemben, ott van pl. Todtleben tábornok, kit egy kétkerekű kocsin vittek, ott van Torstenton, Wallenstein vagy Bem tábornok az 1848-iki háborúban. Vagy nem így parancsnokolt-e Garibaldi és Radetzky? Hisz a minister ur Radetzkyt is rég nyugalmazta volna. Természetes, hogy ilyenkor egy érdemrendet, egy ordót mindig a távozó után dobnak: légy ezzel | boldog és ne panaszkodjál. Azt mondta a t. minister ur, sehol nincs kimondva, hogy honvéd-altábornagy hadtestparancsI noki vagy táborszernagyi rangra nem emelked\ hetik. Hiszem, hogy nincs kimondva, nem is szoI kás ily dolgokat, melyek egy nemzetnek büszkeségét, önérzetét sértik, kimondani és kihirdetni, de szépen, csendesen meg szokták tenni. É

c: nem az fáj ezen nemzetnek, a mit nyíltan férfiasan szemébe mondva, megcselekednek, hanem a mit háta megett, teljes bizalmatlansággal, az ő tekintélyének, önérzetének és öntudatának rovására követnek el. I (Helyeslés a szélső balon.) Legyen meggyőződve a t. minister ur, hogy S a honvédségi intézményből azon önérzetet, öntuda-