Képviselőházi napló, 1884. XVI. kötet • 1887. február 24–május 25.

Ülésnapok - 1884-361

361. országos ülés niájns 3. 1887. 377 kerülő óvatosságot egy kissé túldrágának találjuk. (TJgy van! a szélső baloldalon.) A képviselő urnak azonban köszönettel tartozunk, hogy minket megnyugtatni szíveskedett az iránt, hogy az állam kincstáraiban — a vasúti forgalmi tőkéken felül — még vagy 20 milliónyi készlet van, bár megvallom, hogy ezt nem tanácsos nagyon hangosan emlegetni, mert ha a bécsi hadügyminister ur meg találja hallani, valamely harezias felleget varázsol a láthatárra s nyomban elviszi a készenlét szükségleteire. No de ha meg van ez összeg, hát akkor mi szükség van arra, hogy ily rögtönözve az országgyűlés végnapjaiban nyakra-főre, derííre-borúra megszavaztassák ezt a 32 milíióeskát? Avagy az illernérzet és a politikai eszély nem azt parancsolják-e, hogy . ezen — az államtitkár ur felfedezése után — most ugy sem szükséges kölcsön megszavazását a jövő országgyűlésnek hagyják fenn, hogy a választók ez újabb 32 milliós óvatosság tudatával adhatták volna be szavazataikat, (ügy van! a szélső baloldalon.) A ministerelnök urat most is kihozta sodrából és nemes haragra gyújtotta Hoitsy Pál barátom azon állítása, hogy hazánk népe szegényedik s ijesztő lépésekkel halad a kimerülés felé. A ministerelnök ur most ismételten az ellenkezőjét állítja. Ugy látszik, hogy a minister urat e tekintetben mámorban ringatják s azon sajnos rögeszmében szenved, hogy népünk fejlődik, vagyonosságban gyarapodik. Ezt a ministerelnök ur személyes tapasztalatból nem állíthatja, hisz a mint tudjuk, legfölebb a Rózsabokorig és szomszédos birtokáig terjednek személyes tapasztalatai és a kétségtelenül haladó fővárosról von következtetést a vidékre is. Az ily rögeszmék, ha nagyon megrögződnek, az elmebetegek közé vezetnek. Jelen esetben a ministerelnök ur e rögeszméje az adóprés csavarjának szorításához és ez a már már fizetni képtelen nép újabb sanyargatásához vezet. Igyekeznünk kell tehát emberiségi és nemzeti szempontból is a ministerelnök urat e sajnos rögeszméjéből kigyógyítani, a mire elég hathatós gyógyszernek ítélem azt, ha az ő gazdagodás! rögeszméjével szembe állítom azon legújabb statisticai adatot, hogy a közösügyes kiegyezés óta csak Amerikába 200.000 mag var honpolgár vándorolt ki. Ennyire bizonyosan felmegy azok száma, kik kelet felé húzódtak s a kik itthon iparuk és kereskedelmük által megélni nem tudván, Bécsbe, Parisba s más városokba tették át üzlet helyiségeiket. A magyar szívósan és kegyelettel ragaszkodik Őseinek hazájához —• melyhez annyi dicsőség annyi szent fájdalom, annyi martyromság emléke köti — mely őseink vérével és porával vegyült. A magyar nép nem egy könnyen cserél hazát, hisz a honvágy képes megölni, a mint számtalan meneKÉPVH. NAPLÓ. 1884—87. XVI. KÖTET. kült esete bizonyítja. A magyar soha sem vándorolt ki, hanem mindig kivándorlókat fogadott be s a szabadság áldásaival árasztá el azokat is. A magyart innen e hazából sem mongol, sem tatár, sem török sem osztrák zsarnokság nem tudta kizavarni, meghalt inkább a szent rögök védelmében,mintsem innen kizavartatni engedje magát. Önök közösügyes rendszerének tartatott fenn az a szomorú Herostratesi dicsőség, hogy a magyar kivándorlók százezreivel népesítsék be a földteke minden tájait. T. ház! Engem végtelenül elszomorít, a midőn látom, hogy ezen Bécshez szegődött kormány vezetése alatt miként pusztul nemzetünk; mikor látom, hogy az a nemzet, a melyet ezredév viharjai, világdúló harczai nem tudtak megtörni, sőt megizmosították és megedzették; most mint oldott kéve széthull és pusztul; egymásután vetkőzi le ősi erényeit és önbizalmát, a mi a múltban élteié; a mikor látom, hogy miként csepegteti e rendszer mesterkélten a kishitüséget, az önerejében való bizalmatlanságot ez egykor világrettegte s világot rettegtető hódítókat megállított nemzetünkbe, hogy miként szegényítik el túladóztatás, közösügyek és közös vámterület által, hogy igy az önbizalomvesztettet és koldussá tettet könnyen leigázhassák. De nem kisebb fájdalom önti el lelkemet, a midőn látom azon fatalismust, a melynek nyomása alatt maga a törvényhozás is szenved s nem önhatalmától, hanem a providenciától várja a megmentés csodaszerét, a midőn providentialis férfiak szikár alakjából alkot magának bálványt és azt vakon imádja s igy lassanként kihal lelkéből az önsegélynek minden hite, a jobb érzések minden ellenhatása. Hisz nem rég, a midőn a Ití, utóbb a 22 milliós póthitel a törvényhozás elibe hozatott; megdöbbent az egész ország, megdöbbentek még a túloldali képviselők jobbjai is. Én soha annyi a lelkiismeret fordulásai által meggyötrött, megviselt embert nem láttam mint azon napokban itt a folyosókon. Látszott, hogy a becsületérzés erős tusát vívott a pártfegyelemmel, a férfiúi méltóság a vak engedelmességgel. Ma már nem látom a megütódésnek, az önvádnak s igy a megtérésnek e kecsegtető jelenségeit, ugy látszik, hogy az a lelkiismeret utolsó fellélegzése volt, most már mindenki türelmetleiiíii, lázíts sietséggel akar szavazni, most a választások előestéjén, mintha e szavazatuktól függene újbóli megválasztatásuk subventíója. (Derültség.) Mondhatom, hogy szomorú előképe, vagy jobban mondva előrevetett sötét árnya az öt éves jövő országgyűlési többségnek. Nem szavazom meg a törvényjavaslatot, csatlakozom Helfy Ignácz barátom határozati javaslatához. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) 48