Képviselőházi napló, 1884. XVI. kötet • 1887. február 24–május 25.
Ülésnapok - 1884-360
368. orsiágos ülés május 2, ISS7. 367 Megmagyarázta az előttem szólott képviselő nr, hogy hiszen ők azt a 32 milliót, a mit most kérnek, mind elköltötték ekkor meg ekkor, erre meg erre a czélra. Hát, t. képviselőház, nekünk az iránt soha kétségünk nem volt, hogy elköltötték. (Ügy van! a szélső hátoldalon.) Azt hiszem, elköltöttek még ezenfelül is nagyon sokat. Mi nem arra nézve kértünk felvilágosítást, hogy elköltötték-e, igen vagy nem, hanem azt kérdeztük, hogy mire költötték el I. (ügy van ! a ssélső baloldalon. Mozgás a jobboldalon.) És, t. képviselőház, ha én azt a gazdálkodást tekintem, a mely ezen eredményekben tükröződik, mondhatom, sokszor mély szomorúság vesz rajtam erőt. (Bálijuk !)Ugy tetszik nekem, mintha ennek a nemzetnek mindig kellene valami szerencsétlenségének lenni, mintha valami kemény végzet nehezednék reá. Ennek a nemzetnek a történelmében mindig kell, hogy forduljanak egyes időszakok, a mikor a nemzet kénytelen lemondani egész jövendőjének ideáljairól; a mikor minden magasabb czélt, minden magasabb szempontot másodsorba kell tolnia; a mikor minden gondját a mindennapi megélhetésnek kemény küzdelmei foglalják el. Ugy tetszik nekem olykor, mintha mi ennek következtében örökre el volnánk tiltva attól, hogy valaha az első nemzetek között foglaljunk helyet, hogy ott legyünk az elsők között, a kik a culturáért és a civilisatióért küzdenek, hogy tehát nekünk az volna kitűzve osztályrészül, hogy nyomtalanul, az emberiség egész haladására nézve mit sem hagyva magunk után, múljunk el egykor, midőn e nemzetnek utolsó napja elérkezik; mintha a mi részünkre semmi magasztos czél a történelemben nem volna fentartva. A távol múltból, a régi dicsőség idejéből egy hang az ellenkezőt súgja ugyan, egy hang, a mely nagy időről beszél, egy hang, a mely azt mondja nekünk, hogy voltak ennek a nemzetnek olyan napjai, midőn a magyar nemzet szava súlylyal bírt ott, a hol a nemzetek sorsát eldöntik s ha nem állottunk is a leghegyén, de mindenesetre ott voltunk azok között, a kik küzdöttek; hogy nem a nemzet erőinek csekélysége, hanem mindig a viszonyok ádáz volta az, a mely e nemzetet oly térre szorítja, hogy a jövendőnek mindig csak egy kézzel dolgozhasson, ^másik kezét a küzdések tényleg lefoglalják. Nem idézem a múlt tényeit, hanem a í. ház becses figyelmébe hozom azt, hogy voltak sokan, a kik 1867. után oly korszakot láttak a nemzetre elérkezettnek, melyben minden meg fog változni; voltak sokan, a kik azt remélték, hogy a nemzetre a virágzás korszaka be fog következni, hogy a nemzet fejlődésképes és sajátjövendő nagyságát fogja megállapítani; hogy azon idők, midőn a nemzet saját nagyságán csak egy kézzel működhetett, elmultak és most friss erővel, nagy buzgalommal fog hozzá látni a nemzet saját nagyságának megalkotásához. Mi azok közé nem tartoztunk, mi láttuk, hogy 1867. után is a nemzet egyik keze meg volt kötve, de azért a pártszenvedély nem vakított el annyira, hogy ne láttuk volna azt, hogy még ezen alapon is maradt tér bizonyos irányban, hogy meg volt az irány és az út, melyen haladhassunk és hogy ha ezen úton halad a nemzet, a fejlődésre meg volt a lehetőség. De mindez nem történt meg, sőt elérkeztünk egy oly álláspontig, a melyet én másnak nem tekintek, mint összes állapotaink fokmérőiének, a mely ennek jövőjére le van téve. És jött, mikor már semmi külső baj nem volt, mikor külső ellenség nem fenyegetett és midőn a nemzet állapotai kezdtek consolidálódni, úgy a hogy, mikor semmi elemi csapás nem volt: jött egy tudatlan, lelkiismeretlen, ügyetlen kormány, a mely ismét azon állapotba hozta e nemzetet, hogy csak egyik kezét engedi saját fejlődésének előmozdítására használni, a másik kezét leköti a pénzügyi bajaiból való kibontakozás gondja; midőn le kell mondani minden ideálról, midőn minden erejét arra kell fordítani, hogy megélhessen és mint ezen kormánynak uralkodása alatt az egyik napról a másikra való megélés volt a kormány czérja, úgy kell most magának az egész nemzetnek az egyik napról a másikra való megélhetésre minden erejét fordítani. {Helyeslés a szélső baloldalról.) T. ház! A javaslat, a mely előttünk fekszik, melyben a kormány ismét 32 millió hitelt kér, nemcsak az összeg nagyságánál fogva érdemli meg figyelmünket, a melyben arról szó van, hanem azon mód miatt is, a mely arra nézve mutatkozik, hogy a kezelés eddig miként történt. Mondhatom, í. ház, hogy szokva vagyunk a kormánynak nagy követeléseihez és szokva vagyunk ahhoz is, hogy ezen kormány nem tart meg semmi Ígéretet, törvényt, jogot. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Eleget megszoktatott hozzá a mínisterelnök ur. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) És mondhatom, hogy ha már oly igen irtózik annak megtartásától, a mi a törvényben van, legalább tisztelettel le. hetne a saját maga által alkotott törvények iránt, (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Hiszen módjában van a ministerelnök urnak olyan törvényeket alkotni, a minők csak szívének tetszenek. A mint megszavazzák neki e 32 milliót, épen oly könnyen megszavaznának neki 60 vagy 100 milliót is. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) ív"-, t. ház, ha a pártfegyelem érdem, akkor igazán nagyérdemű urak foglalják el a mínisterelnök ur háta megett a padokat. (Derültség a szélső baloldalon.) A mínisterelnök urnak csak követelni kellene, hogy többet szavazzanak meg, azt is megszavazták volna. De ugy látszik, lelkének jobban esett kevesebbet kérni és megígérni, hogy a törvényt megtartja és azután ezen ígéretet meg nem tartani.
