Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.
Ülésnapok - 1884-299
2ÍS. orsíftgos ülés JMttér 17. IS87. §3 lesújtó lehet s ha bár itt a mi ítéletünk végrehajtást nem nyerhet, azért merem állítani, hogy a mi gyenge szavunkban a nemzet érzelme, a nemzet ítélete nyilvánul, mert ne kecsegtesse magát a kormány azzal, hogy a nemzet összevásárolt, erőszakkal összeterelt többségével érez és annak magatartását, eljárását helyesli; ellenkezőleg, a kormányt és az annak kifolyását alkotó többséget egyaránt perhorreskálj a. Ha e többség helyesli a kormány eljárását s bizalmát nyilvánítva elfogadja e költségvetést, az csak annyi erkölcsi nyomatékkal bir, mint a midőn a pazarló s az ősi vagyont tékozló uracs könnyelmű költekezéseit és mulatozásait cselédsége kedveli, mert a morzsákból nekik is jut valami, abanquettek pohárfenekén szürcsölhetnek az asztalterítők is. A midőn és mindennek daczára kötelességszerííleg mégis a költségvetés felett bírálatot gyakorolok, nem lehet még az általános vitánál sem feladatom, hogy az egyes ministeriumok költségelőirányzatát bonczkés alá vegyem, nem mintha azokban kifogásolni valót nem tudnék találni. hanem főleg azért, mert beszédem hosszúra nyúlását kerülni óhajtom. Mindazonáltal a kirívóbbakra mégis megteszem szerény észrevételeimet s mindenekelőtt a hadügyi kiadásokra kívánok röviden refleetálni. Sajnos, hogy önök hamis elmélete szerint az, mint a delegatio bevégzett ténye csak annyiban tartozik állítólag hatáskörünkbe, a mennyiben a hadsereghez kívánt ujonczokat és költségeket meg is tagadhatjuk; de a delegatio által elfogadott tételeket egyszerűen csak beilleszthetjük költségvetésünkbe. Ez bizonyítja leginkább, hogy az önök egész közösügyes szervezete, az ő már már comicussá válni kezdő delegatiójával együtt minő absurdum. Parlamentünknek van joga megtagadni azt, a mi a hadseregnek éltető lelkét alkotj ujonczokat és a mi éltető levegőjét alkotja: a költségeket; de már arra nincsen joga, hogy a pénz elköltésébe, az ujonczokkali bánásmódba, a hadsereg szervezetébe bele szóljon, hogy a minden évben ismétlődő fegyver, gomb és gallér cserékre kidobott milliók elpazarlását meggátolhassa. Ha valamely puskamuves feltalál valamely uj szerkezetű puskát, a hadügyminister ur — a ki az uj találmányok szenvedélyes támogatója — azonnal dobja el az eddig legjobbnak ítélt fegyvereket s 40—50 millió kidobásával az uj találmányt alkalmazza, addig, mig valamely puskamuves még ujabbat fundál ki s ez igy megy a végtelenig. 10 év alatt ez a harmadszori fegyvercsere. A gazdának szabad az ebédre valót kiadni, de hogy a szakács abból mit főzzön, hogy el ne kozmásítsa, el ne égesse, abban nem szabad disponálnia. (Halljuk! Halljuk!) De higyje el a t. ház, hogy bármiféle fegyvercsere-bere nem fogja a közösnek mondott, de valóban osztrák hadsereg harczképességét emelni, higyjék el uraim, hogy az a magyar alkotmányra felesketett, az a magyar zászló alatt szolgáló, magyar tiszteinek magyar vezényszavára hallgató, hazaszeretetben nevelt s a nemzet életével összeforrott, a nemzet szívlüktetéséi érző magyar hadsereg régi gyújtós vagy kovás puskával is jobban és biztosabban meg fogná verni az ellenséget, mint a nagyobb számú osztrák hadsereg, ha minden legényének egy-egy uchatius ágyút adhatnánk is a kezelése alá. (Élénk tetszés és derültség.) Mert nem a fegyver kitűnősége, hanem a lelkesedés, az eszme hatalma, a nemzet inspiratiója az, a mi a katonát hőssé, a hadseregeket legyőzhetlenné teszi. Ma, midőn néphadseregek léteznek, a puszta fegyelem, az idegen nyelven irt regiementok nem képeznek elég erős rugót az önfeláldozó hősiesség kifejtésére a mi nélkül győzelmet vívni nem lehet. De hát önök nem tudnak a történelem intelmeiből okulni, nem látják isten intő ujját az események árnyában? Nem látják-e, hogy azt a csak fegyelem és reglement által vezetett hadsereget bárminő nagy volt, sőt a mikor legnagyobb volt, annál könnyebben verték meg mindig, mig a magyar hadsereg, a midőn külön volt szervezve, mindig győzött, az igaz azért, hogy győzelmeinek hasznát és babérait mindig az osztrák élvezze. Nem látjuk-e a nemzeti önérzet és hősiesség előidézte győzelmeket — hogy csak az ujabb időre hivatkozzam — a Mária Therézia alatti ós legújabb szabadságharczunk csodás harezaiban. És nem látják-e, hogy mindig megverték s a tartományokat egymás után kellé feladni akkor, a midőn az osztrák hadseregbe mereven beolvasztották a magyar hadsereget. így volt ez II. József alatt, a napóleoni harczokban, a porosz és olasz hadjáratokban. Azt hiszik, hogy ez csak esetlegesség; azt hiszik, hogy ez csak a hadi szerencse forgandóságában rejlik; azt hiszik, hogy osztrák tábornokok vezetése alatt és osztrák intendatura élelmezése mellett lehet győzni ? Minő tragédiája a tévedéseknek, minő ignorálása a történelem komoly intelmeinek, minő megtagadása a tények logikájának. És a midőn mi a hazánkat környező vészszel szemben aggodalomtelten vissza; akarjuk adni hazánknak törvényeinkben, sőt még az önök közösügyes szerződésében is biztosított hadseregét és e nemzeti hadseregnek a győzelem varázsát, a midőn követeljük a módokat, a melyekkel egyedül lehet hazát és trónt biztosítani: akkor előáll a mi honvédelmi ministerünk s ugy állít minket oda, mint a kik folyton kisebbítjük a hadsereget, mint akik ellenségei vagyunk a hadseregnek; de nem mi,