Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-298

38 298. országos ülés január 15. 1887 abból, hogy ma milyen százalék mellett kap az állam pénzt. (Helyeslés jóbbfelől.) Ezek azok, a miket, mint az igazságnak meg nem felelőket, a képviselő ur előadásában már ezúttal jelezni kívántam. (Halljuk!) Különben megjegyzem még azt, bár tudora, hogy államadósságaink nagyok és biztosíthatom a képviselő urat, komolyan mondtam, hogy erélyes következetes intézkedések szüksége forog fenn e részben — de azt is tudom, hogy ha valaki Összehasonlítja a mai Magyarországot az 1868-iki Magyarországgal, az látni fogja, hogy századok mulasztásait (ügy van! jóbbfelől) kellett pótolni, oly mulasztásokat, melyekért sem a nemzet, sem egyes hibás nem volt, de a melyeket ily hamar pótolni sehol a világon államtérnek vállalása nélkül nem volt lehetséges. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) T. képviselőház! Egyik képviselő ur, a ki ma felszólalt, felemlítette, hogy én a pénzügyi bizottságban a „koplaltatás" szót használtam. Kénytelen vagyok a szerzői jogot erre nézve visszautasítani, mert én azon szót először évekkel ezelőtt azokról a padokról hallottam, midőn szemrehányást tettek nekünk, a kormánynak, hogy mi koplalásra akarjuk a nemzetet kárhoztatni és csupa fukarkodással akarjuk pénzügyeinket rendezni, nem bírván érzékkel az állam fejlesztésének okvetlen feltételei iránt. Én tehát, a mint ott is megmondtam, egy régen használt szóval éltem a magam részéről. Én különben beszédemnek azon részét eléggé körvonaloztam; megmondtam, hogy miután a bár magokban véve helyes intézmények fejlesztése tulgyorsan haladt, e miatt kiadásaink megelőzték bevételeink szaporulatát; igenis szükséges egy időre tartózkodni a kiadások minden kiterjesztésétől, sőt szükséges annyit meg is kímélni, hogy a törvényszerű kötelezettségek fedezhetők legyenek az 1887. költségvetés keretén belől. Ez volt, a mit mondtam akkor, ezt mondom ma; de bocsásson meg a t. képviselő ur, azt a tanácsát azután, hogy menjünk el innen s ugy rendezzük az ország pénzügyeit, akkor nem fogadhatom el — nem is beszélve a parlamenti szabályról, hogy rendesen a többség szokott e fölött határozni — midőn ő a takarékosságot kigúnyolja, minden lehető jövedelem-szaporulatot megtagad és csak egyre tud azután concludálni — megengedem igen éles logikával — hogy miután komoly időket élünk, most menjünk annak eléje, hogy a monarchia két állama közt fennálló viszonyt bolygassuk. Ebben lehet logika, de ez nem az én logikám; mert ha komolyak az idők, a mint ő mondta, akkor ez egy okkal több, hogy ha akarjuk is bolygatni azt a viszonyt, ne azon perczet válasszuk a bolygatásra, melyet ő is komolynak tart. (Igaz ! Ugy van! jóbbfelől.) T. képviselőház! A képviselő ur felszólít, I hogy tegyünk le a nemzeti nagyzásról. Én megvallom, azzal a nisussal, hogy magunkat nagyobbnak, talán erősebbnek tartsuk, mint vagyunk, sokszor találkoztam, de még eddig az a szemrehányás, hogy én volnék a nemzeti nagyzás apostola, nem ért és nem fogadhatom el azt most sem. Én bízom a nemzet erejében, szeretem azt lelkem egész melegével, de tudom azt is, hogy nem elég nagy és nem elég erős arra, hogy magát nagyra játszani jogosítva volna. De miben fekszik a nagyzás, a mit nekem szemrehánynak? Abban, hogy részemről óhajtottam és óhajtom, hogy a nemzet parlamentjének méltó és századokon át díszére váló háza legyen. Megengedem, t. ház, hogy azt lehetett volna olcsóbban is csinálni, de ezen egyért elvállalom a nagyzás vádját, mert nem hiszem, hogy a szabadságához, alkotmányához ragaszkodó nemzet szebb emléket emelhetne ennek, mint azt, midőn az országházát teszi legfényesebb épületté. (Élénk helyeslés jóbbfelől.) T. képviselőház! Tudom, hogy ugy is lesz még alkalmam szólani, látom, hogy a t. képviselőház fáradt is; még csak egy pár szóval kívánok tehát refiectálni arra, a mit a pénzügyi bizottságban az adóemelésre állítólag mondottam. (Halljuk!) Ugy látszik, t. képviselőház, most az anisus: engem azzal gyanúsítani, hogy Isten tudja, miféle kortesfogásból mondtam, hogy nem tartom emelhetőnek az egyenes adókat — értve természetesen, a mit szűkebb értelemben alatta érteni szoktak — és hogy majd a választások után így, meg ugy teszek. Nem kutatom, hogy az a képviselő ur, a ki hozzám erről a pénzügyi bizottságban egyenes kérdést intézett, kortesfogásból, a választásokra való tekintetből intézte-e a kérdést, vagy pedig saját lelki aggodalmai következtében. (Derültség a jobboldalon.) Bármi lett legyen a kérdés indoka, azt hiszem, nagyobb őszinteséggel nem lehetett rá válaszolni, mint én válaszoltam. Mert mit mondtam? Azt: ez időszerint nem tartom az egyenes adókat emelhetőknek. Közbekiáltotta valaki: A választásokig persze! Mondtam: nem! Még azután is egy bizonyos ideig. Hogy meddig, az az állam vagyonosodásának fejlődésétől függ.De kimondtam azt is és kimondom itt szintén, hogy azt az embert azonban nem képzelem, a ki jó lélekkel azt merné mondani, hogy Magyarországon az egyenes adókat többé emelni nem lehet. No uraim, ha ez kortesfogás, ha ez korteskedési eljárás — akkor azután nem tudom, mit nevezhetnek önök őszinte eljárásnak. Különben még ha azt mondtam volna is, hogy soha, a míg én élek, egyenes adót nem emelünk, talán ez is igen gyenge kortesfogás lett volna azoknak kortesfogása mellett, a kik pedig hirdetik néha itt, de künn mindig