Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.
Ülésnapok - 1884-298
34 298, országos ülés január 15. 1887. detik, hogy hiszen értene csak a t. ministerelnök ur a pénzügyekhez, nem következtek volna be ezen bajok! (Élénk derültség a hal- és a szélső baloldalon.) No, ha igyáll a dolog, t. képviselőház, akkor azután nem tudom, hogy komoly volt-e, midőn a t. ministerelnök ur a pénzügyek rendezésére vállalkozott, avagy komoly e azon nyilatkozat, melyet nekünk most tesz, hogy azt a jövőben mégis csak rendezni fogja. Ezt, t. ház, csak ngy tudnám elfogadni, hogy ha a kormányzat qualificatiójának egyikéül az ahhoz való nem értést tekinteném, (Zaj. Derültség balf"dől) a minek, t. ház, némi jelenségeivel találkozunk is, (Halljuk! Nevetés.) Én visszaidézem a t. ház figyelmét egyes momentumokra, melyek e házban felmerültekés melyek azt bizonyítják, hogy valahányszor szakszerűséget igénylő kérdések elintézéséről van szó, akkor rendszerint azok nincsenek megelégedve, kik szakemberek. György Endre t. képviselő ur igen sokszor aggodalmakat fejezett ki, midőn gazdasági kérdésekről volt szó; a múltkor Bethlen Ödön gróf képviselő ur, midőn az Adria subventiójáról volt szó, kijelentette, hogy ő ismeri ez ügyet s nem elégszik meg a javaslattal. Midőn az administratióról volt szó, t. képviselőtársaink közül sokan azt mondották, hogy ez bizony nem jó, de a jövő reményében mégis csak elfogadják ; tehát rendszerint azok, kiknek valamely kérdés megbirálásánál kellene hogy szakszerűségökre. szavaikra sályt helyezzünk, rendszerint elégedet lenek és azok, kik nem mondom, hogy nem értenek hozzá, de a kiknek nem szakmájuk, rendszerint megszavazzák és igy készül a törvény. (Élénk derültség balfelöl. Mozgás jőbbfelöl), Hát t. képviselőház, hogy az ajánlott eszközök csakugyan nem lehetnek komolyak, azt — ha valaki szemben a helyzet súlyos voltával — végig olvassa, hogy melyek azok a segítségi módok, lehetetlen legalább is nem mosolyogni. A t. minister ur legelső sorban kihirdeti újra a takarékosságot és mittesz? Méltóztassék megnézni az 1887-ik esztendei költségvetést az összes tárczákban és azt méltóztatik látni, hogy a személyi kiadások, vagyis az organismus tovább fejlesztésének czímén nyilvánuló új szükséglet majdnem 800,000 frtra rug és ebben leginkább a t. ministerelnök ur escellál. Igaz, hogy ezeknek jó része, például a főispánoké és titkároké törvényen alapul, (Nagy zaj) de azt a törvényt kár volt megalkotni, vagy ha meg van alkotva, mi akadályozhatja a t. kormányt abban, hogy azt megváltoztassa. (TJgy van! balfelöl.) Egy szóval én constatálom, hogy részint közelebb alkotott, részint régebben alkotott törvényeknél fogva, például az ötödéves pótlékok, melyekről szólni nem akarok, tetemes összegre rúgnak, de vannak közöttük olyanok is, melyeket a törvény nem rendel, például a fővárosi rendőrség új szükségletei. Ha ezeket és a takarítási Ígéreteket látom, t. képviselőház, valóban lehetetlen, hogy eszembe ne jusson a régi időkből az az istentagadó, a ki mégis a főpapi hivatalt hajhászta. (Zajos derültség balfelöl.) A t. minister ur nekünk böjtöt prédikál, de ugy tesz, mint az egyszeri barátról a monda szól, hogy ő hirdette a böjtöt, mint lelkiüdvösségre nagyon alkalmas eszközt, de csendesen mindig hozzá tette, hogy mások számára. (Élénk derültség a bal- és szélső baloldalon.) A mi a t. ministerelnök ur által gondolom az összes kormány nevében tett enuntiatiókat illeti, méltóztassanak még nekem megengedni néhány szót. (Halljuk!) Az egyenes adókra vonatkozólag a t. ministerelnök ur kijelentette, hogy legalább egy darab ideig — azt persze nagyon nehéz meghatározni, hogy meddig, (Felkiáltások a szélső balon: A választások utánig)monáom a ministerelnök ur kijelentette, hogy legalább egy darab ideig az egyenes adók emelését lehetőnek nem tartja. Én, t. ház, ezt a kijelentést annak daczára, hogy nagyon bizonytalan időhöz van kötve, magam is helyesnek tartom, nem azért, mintha a pénzügyi helyzet javítása érdekében minden lehető méltányosan igénybe vehető eszközhöz fordulni nem akarnék, hanem azért, mert a direct adókat emelhetőknek én sem tartom, mert azt merem állítani, hogy az emelés veszélyeztetni fogja még az e czímen jelenleg kirótt összegeket is, mert ha elértünk azon határig, a melyen túl az ország adózó polgárai a reájuk rótt terhek nagyságát nem fogják elviselhetni, akkor tartok tőle, hogy minden újabb emelés bajt fog okozni a jelenleg előirányzott összegekre is, mert az általános nem fizetés kezdődhet. Azután ebből még más is következhet, tudniillik az, hogy vagyonát mindenki igyekszik mobilizálni és oly értékekbe elhelyezni, melyek adót nem fizetnek, erre pedig csakugyan mindenkinek elég módja és alkalma van hazánkban, hol a papir sok. És hová vezet ez azután társadalmilag? hívogatja azon rémet, melyet a XIX. század az úgynevezett social-eommunismusban ismer, a melyre — hála istennek — ebben az országban a legkisebb jelenség sem mutatkozik, de a melyet meg lehet teremteni helytelen pénzügyi kormányzat által. Mert oly pénzügyi politika követésének, mely lehetővé teszi, hogy a legadóképesebb tárgyak kivonhassák magukat minden teherviselésből, más eredménye nem lehet, mint azon veszedelem, a melyre bátor voltam rámutatni. Kell tehát, hogy ebből a szempontból elkövessünk mindent, hogy ennek veszélyei ebben az országban nagyon hosszú időre elodáztassanak. Nem árt, t. ház, ezen a téren még tovább is időzni, bár érzem, hogy beszédem nagyon hosszúra nyúlt. (Felkiáltások balf elől: HaVjuk! Halljuk!)
