Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-313

390 Sít. onwágos llég február 4, 1S87. ha annak is lett volna egy Paulaya. Az 8 korszakától a bizalmatlankodás ép oly távol állott, mint a bizalmaskodás; alatta a nemzeti színház európai színvonalra emelkedett, az operaház pedig, költségesebben bár, mint kellett volna — azt beismerem — berendeztetett és működésre képessé tétetett. És ha voltak hibák, mint csakugyan voltak is, de volt a mellett komoly művészi törekvés, (Ugy van! a baloldalon) volt a mellett művészi eredmény, (ügy van! balfelöl.) És megvallom, a magam részéről igaztalannak tartom azt az állítást, hogy a mostani állapot az operánál szükségkép a Podmaniczky-korszak hibáiból folyna. A magam részéről a jelenlegi intendáns ur iránt a legnagyobb tisztelettelviseltetem; tisztelem egyéni tulajdonait, sokoldalúságát (Derültség balfelöl) és nagyon kívánnám, hogy működése, melyhez a kedvet megmutatta, mikor arra úgyszólván önkényt vállalkozott, sikeres legyen. De be kell vallanom, hogy a t. intendáns urnak eddigi egy évi működése uem volt szerencsés, (ügy van! balfelöl.) Mert ő az állásával és feladatával járó nehézségeket sem akkor nem látta tisztán, mikor arra úgyszólván önkényt vállalkozott, sem azóta és ez okozza, hogy a nehézségek ő alatta nem hogy kevesbedtek volna, hanem szaporodtak és súlyosodtak. Mert mindenki más, a ki minden előkészület, a viszonyok és az emberek ismerete nélkül, egy ily fontos és kényes positióba lép, első teendőjének, sőt kötelességének tartotta volna, hogy ugy a czélokra, mint az eszközökre, de legkivált a modor és az eljárásra nézve, (ügy van! balfelöl) melyek a színház vezetésében legfontosabbak, tisztába jöjjön másokkal és önmagával, (ügy van! balfelöl.) Nem tudom eléggé hangsúlyozni e két szót: modor és eljárás és merem mondani és a kinek csak egy kis érzéke van a színház vezetése iránt, érteni fogja, hogy minden oly szervezetben, ahol az egyéni qualificatiók nagy része nem annyira szerzett jog, mint isten ajándéka, mert intendánsokat ki lehet nevezni, de művészeket kinevezni nem lehet. (Ügy van ! Ugy van! a bal- és szélső baloldalon.) Minden szervezetben, a hol szerződés kötelesség, kötelezettség minden oly emberekre terjed ki, a kikről kötelesség, kötelezettség mellett ép oly fontos dispositio — hogy oly szervezetben, melynek szolgálatát nem lehet pénzzel mérni és a szellemet nem lehet rendeletekkel regulázni és melynek tagjai közt a felső'bbséget csak a művészi szellem veszélyeztetésével lehet bureaucraticus formákban érvényesíteni — mondom — minden oly szervezetben a modor, a tapintat és az eljárás a legfontosabb tényező, (Helyeslés, ügy van! a bal és szélső baloldalon) hogy a hivatallal járó méltóság méltánytalansággá, az egyéni erő erőszakossággá, a szívósság konoksággá, a tekintély az alárendeltekre nézve nyomasztóvá vagy sértővé lehet. (Ugy van! Ugy van!a szélső báloldalon.) De nemcsak a művészi testületre van nagy hatással a modor, tapintat és eljárás, hanem magára a közönségre is. Ennek is meg van a maga psichologiája, mert a közönség nemcsak egy mulató vagy mulatni akaró tömeg, hanem a művészi culturának leghatalmasabb tényezője és mint ilyen, ítélő bíró is. (Ugy van! ügy van! a bal- és szélső baloldalon.) A közönségnek mindenkor meg van a maga Ízlése, melyet egy jobbal felcserélni mindig kész, de egy rosszabbal, legalább akarva, soha. Es a közönség színházba járó kedve lassan megapad és a színházból elmarad, ha azt kezdi észre venni, hogy az intendáns modorában vagy eljárásában van valami olyas, a mi a színházakat nem Thalia templomainak, hanem csak privát birtokoknak tekinti, (Zajos tetszés a baloldalon) melybe a közönséget csak azért bocsátják be, mert fizet és mert a közönség pénzére szükség van. (Ugy van!) És valóban bámulatos az a leleményesség, melylyel Keglevich István intendáns ur és azok, kik érdekében a sajtóban irnak, a legnagyobb találékonyságot fejtették ki mindazon okok felsorolásában és megindokolásában, hogy a közönség mostanság miért nem jár oly nagy számmal a színházakba, mint a múlt években 1 Tegnap is volt szerencsém gr. Keglevich István képviselőtársamtól hallani erre vonatkozó indokolást; ámde mindezen indokolásban, mely előhozatott, csak egyetlenegy érv nem fordult elő soha; az a feltevés, hogy vájjon maga az intendáns ur is nem contribuál-e ahhoz, hogy a közönség a színházaktól elidegenedjék? Ez a kérdés, mint feltevés soha elő nem fordult, mert az intendáns ur azt hiszi és talán hiheti, hogy ha ő reggeltől estig mindig színházi ügyekkel foglalkozik, folytonosan tevékenykedik, parancsol, embereket felfüggeszt, kiengesztel, ebédeket ad és ebédekre megy, hogy akkor minden a legjobb rendben van és csak személyes ellenségei lehetnek, a kik az ő működésével megelégedve nincsenek. Az a kérdés, hogy vájjon a közönségre nincsen-e hatással az is, hogy az intendáns ur nem tud, vagy nem akar rokonszenvet kelteni maga iránt, ez a kérdés nem merült fel; sőt azt hiszem, hogy ha az intendáns urnak ez az eszébe jutott volna, csak azért is az eddigi utat követte volna, mert ha az intendáns ur múltját nézem, határozott törekvést látok abban a népszerűtlenség keresése felé. (Nagy derültség.) Alig tudok valakit, a ki a népszerűtlenségben oly gyönyört találna, mint gr. Keglevich István. (Derüliség.) És éa ezt rendkívül nagyra tudnám becsülni, ha nagy elvekért, nagy czélokért volna, vagy ha biztos volnék abban, hogy ennek forrása is nem az, mi másoknál a népszerűség vadászata. De bármint legyen is, ez lehet egy nagyon érdekes jelenség, ez azonban bizonyos, hogy oly állásban, mely eminenter rá van szorulva a közönség