Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.
Ülésnapok - 1884-304
304. országos ülés január 22. 1887. 17 j de nézetem szerint valóban válságosnak mondható helyzetet, a melybe jutottak, eltérek részben azok nézetétől, kik e tekintetben a ház ez oldaláról is nyilatkoztak és a kik azt kizárólag a kormány rossz gazdálkodásának tulajdonították. (Halljuk! Halljuk!) Én azt hiszem, t. ház, hogy ez annyit jelent, mint azigaziokignorálása. (Igás ! Ugyvan! a szélső baloldalon.) Többen t. képviselőtársaim közül, kik tüzetesen foglalkoznak a pénzügyekkel és a kiknek pénzügyi tudomány tekintetében saruit megoldani sem vagyok érdemes, ugy járnak néha, mint az az ember, a ki a fától nem látja az erdőt. Én, a ki tüzetesen pénzügyekkel nem foglalkozom és tán ép azért nem vagyok ép oly közvetlen hatása alatt a kormányférfiak gazdálkodásának, rossz intézkedéseinek : a helyzet gyökerét azon kiegyezésben látom, mely 1867-ben Magyarország, az uralkodóház és Austria között köttetett. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Ebben rejlik a jelen súlyos helyzet oka. A szerencsétlen közösügyes alku vitt bennünket az adósságcsináíásba, az vitt bennünket azon circulus vitiosusba, hogy méreg drága kölcsönökkel akartunk mindent elkövetni, arra nézve, hogy az ország adóképessége emeltessék. E kiegyezés állított bennünket azon lejtőre, melynek most már legaljához közeledünk, ugy, hogy erős meggyőződésem szerint, lehet még önkinzással darab ideig fentartani e mostani állapotot, de mással, mint igazán mélyreható eszközökkel, melyeket én egyedül a kiegyezés revisiójában látok, más tisztességes eszközökkel, mondom e hínárból kibontakozni nem lehet. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Ez meggyőződésem t. ház. Én mély tanúságot látok e mostani helyzetben és ép azért engedelmet kérek arra, hogy felfrissítsem a t. ház emlékezetében azt, miként alakult 1867-ben a helyzet, melynek a mostani nem egyéb, mint folytatása, tovább fejlődése. (Halljuk ! Halljuk! a szélső baloldalon.) Az 1867-iki kiegyezésnek pénzügyi tekintetben az volt alaphibája, hogy nem volt erszényünkhöz való. A nemzet túlbecsülte erejét, fejlődésképességét a nemzetgazdászat azon egyetlen ágában, melynek művelését akkor folytathatta. És e túlbecsülésnél fogva mindjárt akkor oly terheket vállalt magára, melyek meghaladták erejét. Mivel kezdtük 1867-ben az állami gazdálkodást? Jelentékeny államadóssági kamatokkal. Az úrbéri váltság és az elvállalt osztrák államadósság együtt megközelítette az 50 millió évenkénti fix kamatot. Ehhez járult a quota szerint a közösügyekhez való hozzájárulás, mely eleinte 22 milió volt, de mindjárt az első évben a 8 millió rendkívüli kölcsönnel a 32 milliót meghaladta, ugy, hogy csakhamar, mindjárt kezdetben, 80 milliónyi állandó kiadási tétellel kezdte meg a nemzet gazdálkodását. Ez minden esetre jelentékeny tétel, melyre rá lehet ugyan mondani, hogy mi az a maihoz képest, de hogy az is már túlságosan nagy volt, bizonyítja az, hogy fenn kellett tartani az absolntisticus rendszer által behozott összes gyűlöletes adónemeket. Ezen adóteher már olyan volt akkor is — és e nézetet nyilvánította velünk együtt a ministerelnök ur is — hogy egyenesen megtámadta népünk vagyoni állását. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) Igaz, hogy ezen adó a mostanihoz képest olyan, hogy ugy gondolunk rá vissza, mint elmúlt boldogságra. De túlságos nagy volt már akkor is, egyenlően állítottuk mindnyájan s ebben tökéletesen igazunk volt. Azonban az első években megvolt az államháztartásban az egyensúly, a mivel az akkori pénzügyminister nagyban föl is dicsekedett. De meddig tartott e rendezett állapot? Tartott egy évig; tartott addig, mig a legelső lépést megtettük arra, hogy az országot azon desolált helyzetből, a melyben az absolut kormányoktól átvettük, kiemelj ük. Mihelyt erre a legelső lépést megtettük ; mihelyt egy kissé kezdett az ország mozogni, azonnal felbillent az egyensúly, hogy soha többé helyre ne álljon. (Igaz! Ugy van! a ssélső baloldalon.) De hát természetes vágya volt a nemzetnek, hogy az országot minden tekintetben szellemileg, anyagilag emelni, gyarapítani igyekezzék; hiszen ez volt a dija a szabadság élvezetén kiviií azon erőfeszítésnek, kitartásnak, melylyel állami önállóságát, habár csak részben is visszaszerezte. (Igaz ! Ugy van! a szélső baloldalon.) Hanem hát ez plust képezett az állami költségvetésben s ezen piusnak fedezéséről minden áron. gondoskodni kellett volna s épen ezért semmi esetre sem lett volna szabad elvállalni oly nagy mérvben sem az osztrák államadósságot, sem a közös hadsereg költségét. De azt mondották, hogy a nélkül nem lett volna meg a kiegyezés. Ám legyen ; de ha elszánta magát a nemzet arra, hogy ezen áldozatokat elvi tekintetben meghozza, akkor mulhatlanul gondoskodni kellett volna új jövedelmi forrásokról, hogy ezen plus az államháztartásban födöztessék. (Igaz ! Ugy van! a szélső baloldalon.) Erre pedig a módot abban kellett volna keresni, hogy a nemzet szabadon rendelkezzék saját jövedelmi forrásaival és biztosíttassák az országnak az, hogy anyagi tekintetben gyarapodni, emelkedni fog. Azt mondják: volt erre gond. Méltán remélhette a nemzet, hogy ha saját maga veszi kezébe az ország kormányzatát, jó igazságszolgáltatás, jó administratio mellett, mire most is oly nagy súlyt fektetnek sokan, csodákat fognak művelni; építünk vasutakat, emelni fogjuk a földművelést s az ország fel virágzik, libben rejlett a végzetes csalódás. Mert eszükbe juthatott volna az akkori rendezést létrehozott államférfiaknak, hogy a földműveléssel
