Képviselőházi napló, 1884. XIII. kötet • 1886. szeptember 18–deczember 18.

Ülésnapok - 1884-292

382 282. országos ülés deezembc-r 17. 1886. mívelési palotára csak az szavazhatja meg: a ki képes megszavazni a 40 milliós deficites költségvetést. Az aztán megszavazhatja az 50 millió deficites zárszámadást is, mert a deficit kamatjainak megfizetését úgyis a nagy harangra bízza. De gondolja aztán a hiszékeny könnyelmű hitelező, hogy egy az ország érdekeit szívén viselő későbbi kormány és többség a nagyharang kötelezettségeit magára, vagy jóbban mondom, aszegény országra vállalja. T. ház! Ugy tudom, hogy a börzén, ha valamely látogatója ottani kötelezettségeinek eleget nem tesz, azt egyszerűen kiharangozzák. Bárcsak már mennél elébb harangoznák ki onnan pénzügy ministerünket is, mert míg ez nem történik, a tékozlásoknak nem lesz vége. (Helyeslés szélső balfelől.) Herman Ottó: Megvallom, hogy ha nem állanék kényszer befolyása alatt, jobban szerettem volna ezen ügyben fel nem szólalni. Helyzetem kényszerűsége abban van kifejezve, hogy én azok közé tartozom, a kik azt a törvényjavaslatot, a melyet a t. minister ur legelőször behozott a palota építésére vonatkozólag, leghatározottabban elleneztem és kimondtam akkor is, hogy itten egy rendszerrel állunk szemközt, a mely rendszer logikai következménye az, hogy a minister ur egy esztendő múlva tetemes póthitelt fog kérni a háztól. A t. minister ur akkor szokatlan hévvel és önérzettel tiltakozott azon felfogás ellen; hivatkozott arra, hogy a t. ház az ő szavának hisz, hinni köteles, mert az ő szava mindig őszinte s mindennek a mit mond, reális alapja van. T. ház! A midőn akkor támodásomat intéztem, positive tudtam, hogy az a törvényjavaslat nem áll reális alapon, hogy a t. minister már akkor igen jól tudta, hogy az általa kért összeg már az időben is túl volt haladva és hogy az ő eljárása is csak azon rendszer stereotyp kifejezése, melynek rövid characteristikája a következő: (Halljuk! Halljuk!) Irreális alapra fektetett minimalis költségvetéseket terjeszteni a ház elé, a házat azokba beleugratni, azután kényszerhelyzetet teremteni és capacitálni a túloldalt, azt mondván, az épület megvan, azt meg kell fizetni, méltóztassék azt megszavazni. Hát t. ház, én már akkor is elősoroltam nem egy építkezést, melynél szakasztott ez a rendszer követtetett a többköltség előteremtésére nézve. Nem képesek mutatni állami épületet, mely e kormány alatt épült, hogy csak egynél is betartatott volna az előzetes költségvetés. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) A ki az indokolásokat ismeri, annak fel fognak tűnni bizonyos terminus technfcusok, melyek minden többköHség indokolásában megvannak és melyekkel iparkodnak elütni azon ellenőrzést, melynek gyakorlására e ház hivatva van. Telekszabályozás, az alapozási munkáknál előre nem látott akadályok, az alapozási munkák mélyebbre való kifejtése: ez azon indokolások stereotyp apparátusa. Én, t. ház, komolyan és határozottan állítom, hogy az az építész, a ki ma Budapesten, a hol évről évre százával épülnek a házak s a mely város talaja ismeretes, mint tán Európa egy fővárosáé sem, a ki ma az alapozási munkálatokban oly szarvashibákat követ el, a minőkre ez az indokolás fektettetík: az biró elé tartozik és megfosztandó oklevelétől, mert vagy tudatlan, vagy csaló. (Élénk helyeslés a bal- és szélső balon.) Azt tapasztaljuk bizonyos építkezéseknél* hogy ha a telek nem is bővíttetik ki, ha az alaptervre nézve nem is történik valami lényeges eltérés, a köitségszaporulat mégis mindenkor megvan, az előre kiszabott összeg mindig át van lépve. Hogy keletkezik ez? A rendszer egyszerűen a következő: a minister beterjeszti a törvényhozás elé nemcsak a törvényjavaslatot, hanem a terveket is, melyeken a telek ki van mutatva, melyen az épület berendezése a legapróbb részletekig fel van tüntetve és hozzácsatolja a minimalis költségvetést, melyben azonban már benn van az az 5%, melyet az építész kér előre nem látható költségekre. Midőn a törvényhozás ebbe belement, az illető ministeriumokban óriási nyüzsgés kezdődik. Minden osztályfőnök, titkár, fogalmazó, sőt még kályhaftitő is iparkodik azon épületben az ő külön igényeit kielégíteni. Az egyik tanácsos urnak nem elég egy dolgozószoba, egy elfogadó terem és egy előszoba, hanem szükséges volna még valami mellékhelyiség is, erre, amarra, gyűjteménye, könyvtára számára, vagy bármi másra. És igy megy ez a legfelsőbbtől a legalsóbbig. Természetes, ha egy épület egy bizonyos keretbe van foglalva és azután tágitta tik a kereten belül és minthogy a helyiségek nem szoríthatók ki, tehát tágítani kell a külső határon. És t. ház, ez a rendszer mindenkor pressiót tud gyakorolni a ministerre és a ministertrá tudja venni arra, hogy utoljára törvényszegővé váljék, hogy a képviselőházat egyenesen, tudatosan tévútra vezesse, hogy kényszerhelyzeteket teremtsen. Ezen rendszer egy államban egyáltalában fenn nem tartható, mert beleütközik nemcsak az alkotmányosság elvébe, hanem a legegyszerűbb igazság elvébe is. (Zajos helyeslés a szélső baloldalon.) Hogyan merhet az előadó ezzel szemben azzal állani elő, hogy építkezés közben a telek szabálytalan volta roppant nehézségeket okozott? Én, t. ház, ezen a világon csak egyféle építési módot ismerek és tudok olyant, a mely a telekkel egyáltalában nem törődik és mégis igen fényes épületeket tud előállítani: ez a légvárak építése. (Tetszés a szélső baloldalon.) Minden más építési módnak, már a terv elkészítésénél a leghatározot-