Képviselőházi napló, 1884. IX. kötet • 1886. február 6–márczius 5.

Ülésnapok - 1884-182

144 182. országos ülés február 12, 1888. Elnök: Engedje meg a képviselő ur, még saját beszédjét sem szabad olvasni, annál kevésbé a másokét, még pedig oly tételnél, mely már meg van haladva. {Igaz! TJgy van! a jobboldalon.) A képviselő ur nagyon jól tudhatja, hogy ugyanezen költségvetés 49. lapján a néptanítók nyugdíjintézete segélyezésére 150,000 forint volt felvéve és meg is szavaztatott. Tehát a miről most szólani méltóztatik, már elmúlt dolog s a képviselő ur mégis csudálkozik, hogy a házat lehetetlen csendben tartani; hiszen nem csuda, ha a képviselő urak nem akarják azt hallani, a mit már régen kellett volna előadni. (Helyeslés és derültség a jobboldalon,) Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi minister: Kérek szót (Felkiáltások a szélső baloldalon : Nem lehet megszakítani a szónokot!) Barla József: T. ház! Attól tehát, hogy olvassak, elállók. Máskor hírlapokból sokkal hoszszabh dolgokat hallottam felolvasni, mint a menynyit én, nem magasa beszédjéből, hanem mások velem közlött véleményeként akartam felolvasni. Xem félek ugyan az irás nélkül való előadástól, de annyira még sem érzem magamat erősnek, hogy betűről betűre, szórói szóra oly híven adjam vissza a velem közlőiteket, hogy az általam mondottak és a megirott ík közt semmi különbség fel ne merüljön. En, t. ház, a tanítók nyugdíjazása ezéljából előirányzott 154,000 forintnál, itt helyén tartom a felszólalást. Ama 150,000 forintos tételnél, mely az állam segélye, töröltettem magamat. A mit mondani akarok, az a nyugdíj stbre előirányzott összegre, sőt magára a nyugdíjintézetre vonatkozik, én az egész összeg ellen akarok szólani, mely csekély a tanítók özvegyei és árvái nyomorának enyhítésére. Ha nem méltóztatnak beleegyezni, hogy felolvassam a velem közlőiteket, szóval adom azokat elő a következőkben. Az érintett tanítótestület először nehézménynek említi fel, hogy a nyugdíjtörvény egy szigorú szakasza alapján túlkorosság czímén 3,575 öreg tanító nem vétetett fel a nyngdíj képesek közzé ; mert az 1875. évi XXXII. törvényczikk 41. §-a azon tanítókat, a kik 1870-ig betöltötték 55 éves korúkat, csak akkor engedi fölvenni a nyugdíjkeretébe, hogy ha kijelentik, hogy nyugdíjilletményüknek 20%>-át egyszerre leteszik, évenként pedig nyugdíjilletékük 8%-át fizetik. A t. minister ur tudja, hogy oly csekély fizetése van a tanítói kar legnagyobb részének, hogy ez a kívánt feltétel teljesítését lehetetlenné teszi a túlkorú tanítóra nézve. Ugyancsak ezen törvény szerint a teljes nyugdíjigény a 40 évi szolgálat után számíttatik, akármelyik tanítóra és igy a nyugdíjtörvény meghozásakor élt tanítók közül igen kevesen lesznek, kik élvezni fogják annak jótékonyságát, hiszen kevesen érik meg azon időt, mikor teljes nyugdíjképességük beáll. T. ház! Mindenki hirdeti, hogy a tanítók minő | nagyhasznú napszámosai a nemzetnek, nem gúny-e | ez, ha a nyugdíjra előirányzott összeget tekintjük s hasonlítjuk a jövedelmet, a melylyel rendelkezik a nyugdíj-intézet? Méltóztassék figyelembe venni, hogy midőn a tanítók nyugdíjairól, özvegyek ellátási díjairól, nevelési járulékokról, kegydíjakról, halálozási negyedek és végkielégítésekről van szó, összesen 154,310 frt irányoztatik elő; holott ínigátiak a t. minister urnak kimutatása szerint 1885. év első negyedében a nyugdíjtőke már 5 millió volt. Tehát magának a tőkének kamatja 185.534 frt. Ehhez jön az évenként befolyó 700,000 frt és az államsegély 150,000 frt. Tehát midőn 850,000 frt van még disponibilis állapotban, akkor 154,000 frtot venni fel a nyugdíjra, ez — mint a tanítók kifejezik nyilatkozatukban, melyet felolvastam volna, ha nem méltóztatik ellenezni — ez az élők és működők iránti igaztalanság túlzó kegyelet a jövő érdekében. A tanítók egyik nehézménye az is, hogy teljesen egyformán köteleztetnek a nyugdíjat fizetni, holott a fizetések között nagy különbség van. E tekintetben tehát a fizetések nagyságához arányosított hozzájárulást óhajtanák behozni. Röviden összegezve azon kívánságokat, melyeknek ők a nyugdíjszabályzatba felvételét óhajtják, azok a következők: (Halljuk!) Az öreg tanítóknak a nyugdíjképesek közé felvétele, a szolgálati idő, a 40 év lejjebb szállítása, a nyugdíjmennyiség emelése, az özvegyek és árvák segélyezése életidejének 16 éven túl legalább 18-ig, ha lehet 20 évig való felemelése, a munkaképtelen nyomorék árváknál pedig az élethossziglan való segélyezés. Ezek azok a pontok röviden, a melyeket én a t. ház becses figyelmébe azon édes, de most már füstbement reménységgel ajánlottam, hogy t.képviselőtársaim, kik magukat a tanítók barátainak annyiszor vallották, figyelmökben fogják részesíteni. Ezek után, a mint Ígértem vala, a nagyon t. minister úrhoz intézendő egy kéréssel zárom be megnyúlt beszédemet. 1885. január 23 iki ülésben Bessenyei Ernő képviselőtársunknak, a ki ugyanezt az ügyet bolygatta, melyet felszínre hozni én is a tanítók iránti szent kötelességnek tartottam, igy felelt. Bocsánatot kérek, ezt már el kell olvasnom, mert a minister ur mondotta és én citálom. (Derültség. EaMjuk ! Olvassa) : „ A t. képviselő ur bizonyosan tudja, hogy egy nyugdíj intézet mathematikai szabályokon és törvényeken alapszik, tehát azon tisztán jó akaratból akármikor változtatni absolute lehetetlen, ha nem akarjuk, hogy az egész intézet összeomoíjék. Nekem már volt szerencsém egyszer e házban a kérdés iránt nyilatkozni. A jövő évben ezen intézet eléri fennállásának tizedik évét s miként már egyszer mondottam, most ismételve kijelenI tem, akkor enquétet fogok összehívni, megvizs-