Képviselőházi napló, 1884. VIII. kötet • 1886. január 18–február 5.
Ülésnapok - 1884-165
185 országol ilét Január 21. 18S5. 93 értékpapírok 4.600,000 frttal szerepelnek. Hogy tehát az a deficit, mely a számszék által ki lett mutatva, nem felelne meg azon számnak, melyet felhoztam, azt constatálni nem lehet. Ep oly kevéssé találom helyesnek a t. pénzügyminister ur hivatkozását az 1882 iki kedvező eredményre, mert igaz, hogy 1882-ben a zárszámadás a deficitet 9 és fél millióval kisebbnek tünteti fel az előirányzatnál: de ha nézzük, hogy a deficit miért volt annyival kisebb, azt találjuk, hogy 5 és fél millióval több adatott el az államjószágokból, mint a mennyi előirányozva volt. Ezt tehát, azt hiszem, a pénzügyi politika diadalának mondani nem lehet. (Ee J yeslés.) Különben még ha a számszék által kimutatott hiányt az 1882. évben veszszük, azon esztendőben bizony szintén elég nagynak találjuk azt, tudniillik 46 millió írtnak. Az én összeállításom egyenlő alapon történt, mert a számszék a deficit számítását minden évben egyenlő alapon szokta teljesíteni és ha minden évben ugyanazon számítást fogadom el alapul, azt hiszem, számításom egyenlő alapon történt. A pénzügyi bizottság t. előadója Hegedűs Sándor képviselő nr azon észrevételeimmel foglalkozott, melyeket az amortisatióra nézve tettem s azokat teljesen alaptalanoknak igyekezett teltüntetni. Különösen azt is mondotta, hogy daczára mindannak, a mit felhoztam és a mitő annak czáfolatára felemlített, történt törlesztés, „mert 59 millió forint oly papírok törlesztésére fordíttatott, melyek aranyban kamatoztak és csökkenti oly adósságunkat, mely az agio olcsóságánál fogva veszedelmesebb, mint a papiradósság." Egyúttal és ugyanazon alkalommal provoealt engem többedmagammal, hogy nyilatkozzunk, vájjon mi a rente-adósságot a deficitfedezés kedvezőbb formájának tartjuk-e, mint a törlesztési adósságot ? Erre én, t, ház, beszédemben egész határozottan nyilatkoztam, mert elismertem — és elismeri mindenki — hogy a rente-kölcsön, ha olcsó kamatláb mellett történik, határozottan kedvezőbb formája az államadósságok fedezésének, habár kényszereszköz is. De azt a t. előadó ur nem vette tekintetbe, hogy én az amortisationalis kölcsönt miért tartottam jobbnak és miért sürgettem most? Azért tudniillik, mert Magyarország körülményei között, mikor már a rente-adóssággal teljesen saturáltuk a pénzpiaczot annyira, hogy a magyar rente az európai börzében már játékpapir lett, mondom, a fenforgó körülmények között okvetlenül szükséges, hogy amortisatióval járó adósságról gondoskodjunk és hogy nemcsak az a jó pénzügyi politika, a mit ő ajánl elfogadásra. Ezt egy tekintet a tőzsdelapra be fogja bizonyítani. Én, t. ház, január 1 í-én egymás mellé állítottam azt, hogy mily kamatlábat fizet a cursus szerint a magyar állam a különféle hitelczímletekért: a járadékpapirjai után és milyet az amortisatióval járó papírjai után és constatálhatom, hogy az 1867. évi vasúti kölcsön kamatlába 4-2, migapapirjáradéké 5*4,az aranyjáradéké 4'92. Ha még figyelembe veszszük azt, hogy az öt százalékos kamatozás eredetileg ezüstben lett lekötve és hogy azt csak 187 6-ban az állam bizonyos pénzügyi szorultsága alkalmával változtatta, aranykamat fizetésre, akkor természetesen a kamatlábkülönbözet még nagyobb. Ugyanígy áll az 54 és 30 mililós kölcsön is, melynek kamatlába 45 és a nyereménykölcsön, melynek kamatlába 3-4. Nagyon világos és jól tudom, hogy a nyereménykölcsön természete egész más s azt nem mint összehasonlítást hozom fel, hanem csak argumentumenmul arra, hogy egyáltalában az amortisatióval járó kölcsön sokkal olcsóbb, sokkal kedvezőbb az államra nézve, mint a rente-kölcsön. A t. pénzügyminister ur szives volt az én számtechnikai adataimmal foglalkozni, de arra kérdésre, a mire én nagyon szerettem volna választ kapni, azt nem kaptam meg, pedig azt egyik kiváló fontosságú kérdésnek tartottam. Nem felelt meg tudniillik a pénzügyminister ur arra, vájjon mit tennének ők s vájjon mikép gendoskodnék az állam sorsáról, ha külpolitikai események folytán válságos háborúba sodortatnék a nemzet. Nagyon óhajtanám, ha a pénzügyminister ur aggodalmaimat megnyugtatná és reá utalna azon forrásokra, melyek i!y végzetes esetben neki rendelkezésre fognának állani. Magára a pénzügyminister ur költségvetési előirányzatára csak néhány rövid megjegyzésem van. Én szívesen concedalom és elismerem, hogy a pénzügyministeri tárczában a kiadások lehetőleg megközelítik a normal-budgetet és hogy ezekben lényeges változások nem történtek; constatálom továbbá azt, hogy azon kiadási emelkedések részben azért történtek, mert a zárszámadásokban éveken át túlkiadások mutatkoztak s hogy e körülmény a jövőben esetleg elkerültessék, kívánatosabb volt azokat a kiadásokat itt magánál a rendes költségvetésnél előirányozni, mint utólagosan elszámolni. De midőn oly sokat hivatkoznak a takarékosságra, legyen szabad egyet megjegyezui. A központi kiadások nemcsak a pénzügyministeri tárczánál, hanem az összes mimsteriumok tárczájánál a dolog természeténél fogva a költségvetésnek legmeddőbb, leginproductivabb részét képezik Ha valahol kell takarékoskodni, ugy itt szükséges az; mert abból az országnak, az adózóknak közvetlen hasznuk csakugyan nincs. Es mégis azt tapasztaljuk, hogy épen a központi igazgatási költségeknél valamennyi ministerium tárczájában a lefolyt 10 éven át több mint 1 millió forinttal
