Képviselőházi napló, 1884. VIII. kötet • 1886. január 18–február 5.
Ülésnapok - 1884-167
142 167. országos ülés Jann ár 23. 1887. kenyeret nyújtunk s e haza fiait arra kényszerítjük, hogy évenkint 40 font só helyett csak 15 fontot fogyaszszanak s ez által mindenféle betegségek csiráit magukba oltsák, a midőn marhatenyésztésünket a só csaknem teljes elvonása által megbénítjuk, a midőn a talajjavítás és a sófogyasztással egybekötött iparvállalatok éltető elemét megvonjuk. En tudom, hogy önök közösügyes nyakatekert logicaj a mereven szokta a múlt tanulságait visszautasítani, talán azért, mert az összehasonlítás nagy multunkkal és szabadlétük szebb emlékeivel: a szégyenpirt vonja minden igaz honfi arczára. Igen, mert a múltban feltaláljuk a hazafi erények és honszerelem által táplált nagyságot: mig a jelenben találjuk a meghunyászkodást és corruptio felburjánozását. Ott találjuk a haza üdvén való munkálkodás, a hazáért való önfeláldozás dicső tulajdonait: mig a jelenben találjuk az önzés és önhaszonlesés undorító zsibvásárát. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Ez a közösügyes rendszer ferde erkölcstanának okszerű folyománya a politikai hittagadásnak logicai következménye; a mi ez idő szerint lehet irányadó a politika a kormányzás terén; de nem lehet mérvadó a kereskedelem és közgazdászat terén. A múltnak ez irányban kínálkozó tanulságaira talán csak lehet hivatkoznunk, talán önök is meríthetnének okulást azokból ? A mult példái pedig e téren nagyon is felbátorítok. (Halljuk !) így például Erdély a nemzeti fejedelemség korszakában nagy kiviteli kereskedést folytatott a sóval; épen most tettem ez irányban tanulmányokat, a melyekből nem lesz felesleges néhány meggyőző tanúságot a t. ház, tudomására hozni. (Halljuk!) Tudjuk azt, hogy akkor a belfogyasztás jövedelme nagyon korlátolt volt, miután a nemesség és a székelység ingyen-sót élvezett, a midőn a fejedelmek nagylelkűsége egyes városoknak, erkölcsi testületeknek, iskoláknak, hitközségeknek, papságnak, sőt egyes érdemesült hazafiaknak is nagymennyiségű ingyen-sót és azzal való szabad kereskedést engedélyezett. Az ily módon adományozott só jóval meghaladta a százezer mázsát; tehát tökéletesen elégséges volt a beifogyasztás fedezésére, a mennyiben Erdély akkori népességének több mint fele részét kitevő nemesség és székelység ingyen-sót élvezett, egyes városok 5—6,000 mázsa sóadományban részesültek s a szegényebb néposztály egy tekintélyes része is a számtalan sóskút ingyen-használatát élvezte. Elmondhatjuk tehát, hogy ami sóeladás történt akkor Erdélyben, az mind külföldre vitetett, a sótermelés pedig Erdélyben akkor igen nagymérvű volt, miután Erdély mind a 6 aknája folytonos művelés alatt állott. Nincsenek adataim mindenikre nézve; de igenis rendelkezem adatokkal^ a "tordai sóaknára vonatkozólag, a mely akna daczára annak, hogy Torda város számára 6,000 mázsát, a fehérvári, kolozsvári, marosvásárhelyi iskolák, ^ecclesiák, papok számára és az aranyosszéki székelységnek, nemességnek több mint 50,000 mázsa ingyen-sót szolgáltatott ki, mégis az akkor nagyban hajókázott Aranyos és Maroson Bocskay és Bethlen Gábor korszakában évente 600,000j mázsa sót szállított Szegedre, a hol azt! törökországi kereskedők vették át és hurczolták szét a világ minden tájaira, a más 5 sóakna is ily arányban táplálta a kiviteli kereskedést. Ha akkor eljöttek a külföldiek, most, a midőn tökéletesített vízi közlekedés áll rendelkezésünkre, még tömegesebben jelennének meg. Ha mi például az európai átlagos árfolyamhoz alkalmazkodnánk; de kétszeres, háromszoros árban bizonynyal senki sem veszi meg azt. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Hogy az olcsóbb sóár mellett nemcsak^kiviteli kereskedésünk, hanem belfogyasztásunk is nagy lendületet nyerne, az magából a dolog természetéből következik, mert hát akkor senki sem vonná meg önmagától és állataitól az életfentartás e nélkülözhetetlen kellékét. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) A pénzügyminister ur scrupulusait e téren is a gyakorlati életből merített példával nyugtathatom meg, (Halljuk!) s nem is kell ily példáért a távol múltba visszakalandoznom, mert találok felbátorító példát 1849-ből, a midőn Kossuth kormányzó rendeletére a parajdi sóaknából 2 forintért szolgáltatták ki a székelység számára a sót. Es mi lett a következménye? Az, hogy daczára a háborús időknek s daczára, hogy a járművek s emberek egy nagy része a táborokban volt s daczára a parajdi sóaknákhoz vezető utak járhatlan rosszaságának: mégis a parajdi sóaknán a sófogyasztás megtízszereződött, vagyis a korábbi 25,000 mázsa évi eladás helyett háromnegyed év alatt 160,000 mázsára emelkedett. E két példából, azt hiszem, hogy a pénzügyminister ur üdvös okulást meríthetne és tájékozást az alkalmazandó reformokra nézve, hanem megvallom, hogy — az eddigi tapasztalatok folytán — én e kormánytól semminemű üdvös kezdeményezést nem várok, mert ez a kormány mindennemű üdvös reformra képtelennek bizonyult. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Ez csak az osztrák járszalagon engedi magát vonszoltatni, ez képtelen saját lábán egyetlen lépést is tenni. Ez idegen gondnokság alatt nyög s semmi egyébre nem alkalmas, mint az ország jövedelmeinek kiliferálására s oly törvények alkotására, melyek a centralisatiót: az alkotmányos szabadságé megrontóját honosítni hivatvák. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Bár nem remélek és nem várok e kormánytól semmi jót, mégis éberségben kívánom tartani e
