Képviselőházi napló, 1884. VII. kötet • 1885. szeptember 26–1886. január 16.

Ülésnapok - 1884-140

140. orszásfos ülés november 25. 188*. 78 mert századokig fennállott intézményről: a lóca eredibiliákról. Részemről soha sem tartottam ép a történelem tanúságaiból kiindulva a magyar nemzetre szerencsének azt, hogy külföldi intézmények, melyek egyes nemzeteknél a maguk viszonyaihoz képest esetleg sikerülteknek bizonyultak be, nyakra-főre átiütettettek nálunk csak azért, mert azok talán nyugaton, a hol a viszonyok mások, czélszerűek. Ezek a rohamos átültetések divatban voltak főleg az alkotmányos aera kezdetén és a legtöbb helyütt épen az új viszonyokhoz hozzá szokni nem tudó, szegényebb köznép itta meg ezen kísérleteknek a levét. Különösen az igazságügyi kormányzat ékeskedett ezen átültetésekkel nagy számban. Az idő azután kimutatta azon intézmények hibás voltát, ngy hogy örökké toldozni és foltozgatni kell azon akkor meghozott szabályokat. Némelyiket jobb volna bizony végképen eltörülni, mert, hiába, a magyar nemzeti geniussal nem állanak összhangban. Méltóztatott arra hivatkozni, hogy a közjegyzői intézmény nálunk nem új, mert ott voltak a hiteles helyek. De a közjegyzői intézmény még ezen alakjában sem új nálunk, mert a lóca credibilia mellett, mint az Anjou-kor búvárai tudják, az Anjou-királyok behozták a publicus nótárius intézményét az olasz példa után. Az én kezemben is volt nem egy ily publicus nótárius által kiállított okmány az Anjoukorból. A publicus nótáriusoknak külön sigláik voltak a káptalani pecsét helyett és ezekkel igazolták az okmányok hitelességét. De ezen intézmény akkor is rövid fenléfc után, mint a nemzeti szellemmel össze nem egyeztethető, elbukott magától, mivel a magyar szellem annál több biztosítékot látott a lóca credibiliákban, mint ezen, az Anjouk által gyakorlatilag Magyarországon egyszer megpróbált, de be nem vált közjegyzői intézményben. Pedig az Anjou-királyok, Róbert Károly, a ki azokat behozta, azon némileg a magyar lóca credibiliákkal rokon intézkedést, hogy a közjegyzőket is többnyire egyházi férfiakból nevezte ki, mert azok nagy részben jogvégzett emberek voltak, a mint abban az időben az egyházi férfiak közül nagyon sokat találunk hazánkban, a kik egyszersmind joggal foglalkoztak. Tehát esperesek és eféle emberek voltak a publicus nótáriusok, hogy a káptalanhoz és a hiteles helyekhez szokott közönség nagyobb bizalmat tápláljon irántuk és mégsem tarthatta fenn magát ezen intézmény. Még legtovább Máramaros, Szatmár Ugocsa, NagyBánya vidékén tartotta fenn magát; de általánosságban el sem terjedt, mert a publicum nem fordult hozzájuk és igy sorvadásba ment ez az intézmény. Azt mondják, hogy életre való ez az intézmény. Akkor éljen, kívánom neki, sőt nagy kereskedelmi és közlekedési sürgős összeköttetésekkel bíró helyek, szóval nagyobb városokra nézve elEÉPVB. NAPLÓ. 1884—87. VII. KÖTET. ismerem annak a modern viszonyokhoz képest szükségességét, de nem tudok megbarátkozni azon eszmével, hogy a szegény falusi népet kényszerítik, bizonyos ügyekben hozzájuk fordulni. Ezt a határvonalat szeretném én megvonni; de általában minthogy ezen intézmény a magyar nemzeti genius alkotta viszonyokban nem birt meggyökerezni, bár gondolkoztam e tárgy felett sokat, nem tudok a közj egyzői intézménynyel általánosságban mondom és kényszerííleg behozva, megbarátkozni. Méltóztatott Hodossy Imre t. képviselőtársam felhozni, hogy donatio útján gondoskodott az ország a káptalanok és conventekről, tehát gondoskodjunk mi, az országgyűlés, az ezeket helyettesítő közjegyzőkről ma, minthogy a vagyoni viszonyok az egész nemzetre kiterjesztésüknél fogva változtak, következőleg, demoeratisáltatván a birtokviszony, szükséges democratisálása ezen ügynek is, tudniillik a közj'egyzői ügynek. Hát jó. Adonatiók, azon igazán dús donatiók, melyek a káptalanok és hiteles helyeknek adattak, meghozták a maguk eredményét. Én abban a helyzetben vagyok, hogy körülbelől már három évtizede foglalkozom történelmi tanulmányokkal és igy tanúságot tehetek a mellett, sok káptalani és egyéb okmánytárban megfordulván, hogy nem tudok rá esetet, hogy a káptalanoknál depositumokként letett kincsek, vagy más értékneműek — mert ilyeneket is vitt oda a közönség — és okmánvok valaha elvesztek volna. {ügy van! ügy van! Igaz!) Engem nem vádolhat senki idtramontanismussal, de azt bátran kimondom, hogy a káptalanok teljesítették e részbeni kötelességeiket s megfeleltek a nemzet bizalmának, ugy hogy ha jött a török, vagy tatár fenyegető veszélye, összefogták a reájuk bizott okmányokat és kincseket és elmentek velük az országmásik részébe s nem egyszer történt, hogy még meg is ölette magát az illető káptalani tag, ele nem adta ki a kincseket és az okmányokat. {Helyeslés. Ugy van! Ugy van!) Ezt részben természetesen azon jó dotatio is okozta, melyben az ország a káptalanokat részesítette. Én nem irigylem tőlük és azt mondom, hogy méltán megillette őket, mig azon feladatnak oly pontosan megfeleltek, melyet az ország rájuk bizott, mint például a közokmányok megőrzését.Es én megvallom,hogy több garantiát láttam azon intézményben, mint a mostaniban. De hát mit teszünk most! Átültetünk viszonyainkba egy idegen európai modern intézményt. Azt mondja Hodossy t. barátom, hogy dotáljuk hát a közjegyzőket akkor, mikor elveszszük a lóca credibiliákat a káptalanoktól; de a dotatiókat munka nélkül ezeknél meghagyjuk. (Derültség.) Ebből logiee az következnék, hogy ha a nemzet részökre ezen munkáért adott gazdag dotatiót, ha a munkát elveszszük, e dotatiókból azokat dotáljuk, kik a munkát végzik. Ez volna a tiszta logica. De én nem akarok ahhoz nyúlni, hogy a 10