Képviselőházi napló, 1884. VII. kötet • 1885. szeptember 26–1886. január 16.

Ülésnapok - 1884-158

320 158. országos ölés január 13. 1886. hogy az a nemzetet nem ez irányban és előre, hanem vissza Ázsia felé vezeti. És ép e szempontból, mert a kormány politikáját sem pénzügyi, sem politikai tekintetben nem helyeslem: figyelembe véve azt, hogy bizonyos tételek megállapítására törvény kötelez, általánosságban nem ellenzem a költségvetés tárgyalás alá vételét, de nem fogom_ megszavazni magát a költségvetési törvényt, (Élénk hosszantartó éljenzés baloldalon ) Elnök: Az ülést 5 perczig felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Folytatjuk a tárgyalást. Következik Lipthay Pál. Lipthay Pál: T. ház! Maga a jelen költségvetés nem egyéb, mint számokban bemutatása az ország anyagi helyzetének, kiállítása azon cselekvési körnek, melynek keretén belül a kormány a haza javának előmozdítását igérte. A mily fényesen sikerült az országos kiállítás, szerény véleményem szerint a mai viszonyokhoz mérten épen oly kevéssé sikerült a költségvetés s mig az, mint a cultura számottevő tényezőjét mutatta be hazánkat a külföld előtt, megismertetve egyszersmind bennünket önmagunkkal, addig emez hazai állapotainkat elégelőnyösen mutatta be a világ előtt. De ki az országos kiállítás tárgyait nem mint enthusiasta szemlélte, már ott is, nemcsak a jelen költségvetésben bizonyos beteges kórtünetet kellett észlelnie, a mely hazai culturánk iránt igen sok fényes illusiót meglehetősen eloszlatott. Nagyszerűen lett bemutatva mezőgazdasági haladásunk. Több helyen a legszebb termények, a legtökéletesebb gépek és adatok egész halmazával találkoztunk. Ott láttuk a kiállítók közt a legtöbb nagybirtokost, az állami uradalmakat és a különféle gyárakat, de a kiket leginkább szerettünk volna ott látni és a kik hivatva is lettek volna a mezőgazdaság általános és örvendetes haladását jelezni, a közép- és kisbirtokos-osztályt nem találtuk kellő arányban képviselve és ez az egyik fekete pont. Az ipar productumai bámulatra ragadtak mindnyájunkat, láttunk olyan dolgokat, a miről alig volt tudomásunk, hogy saját magunk képesek vagyunk előállítani, láttuk minden valamicsodás hazai gyáripar terményét, de a sok között nem láttuk azokat, a kik leginkább hivatva lettek volna az iparfejlődés általánosságát feltüntetni, nem láttuk a vidéki kisiparosok műveit, számot-tevő mennyiségben. Ez. a második fekete pont. Van még egy harmadik is. Országos kiállításunkról hírlapok, mint egyesek csak elismeréssel szólottak és alig van az országban egy ember, a ki nem hallott volna felőle. A kiállításba rándulok olyan kedvezményben részesültek, ugy az utazás, mint a fővárosban való tartózkodásuk alatt, a minőben aligha részegültek más kiállítás látogatói. A kiállítás megtekintése a legkellemesebb módon gyarapította ismereteinket és oly dolgoknak jutottunk olcsó áron birtokába, a melyek a legnagyobb tevékenységre vallanak és mégis szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy a hazai közönség érdeklődése nem volt kielégítő; a vidék nem oly mérvben látogatta a kiállítást, mint arra előre számíthattunk. Mindezen jelenség korántsem a nép takarékossági hajlamaira, mint inkább azon elvitázhatlan körülményre vezethető vissza, hogy a középés kisbirtokosok, valamint a kisiparos osztály nagy része az anyagi tönk szélére jutott, hogy annyira el van adósodva, hogy nem volt képes megmozdulni. Ezen tény valóságáról meggyőződhetünk a telekkönyvi tartozások statistikájának megtekintésével. Az iparosok száma pedig az utolsó népszámlálás óta annyira megapadt, hogy a statistikaí hivatal által kiadott iparos czímtár az akkori iparosoknak csak egy negyedrészét képes felmutatni. Nincs szándékom mindezen sajnos jelenségek okát állami intézményeink hiányában keresni. Elismerem, hogy ezeket nem egyedül azon terhek okozzák, melyeket a törvényhozás a nép vállaira rakott, de érzékenyen sújtja őt a kereskedelem pangása, terményeink csekély árkelete, a nyerészkedésre alapított hitelműveletek, végre maga az éghajlat, a természet is. Gabonánknak tömérdek az ellensége. Az évi termés nagy részét elpusztítja az aszály, vagy egyéb, az utóbbi időben ugy látszik, már permanenssé vált növényi betegség. Népességünk szaporodását tönkre teszi és megakadályozza a korai halál. Halálozás, betegség és testi nyomor dolgában a legtöbb európai nemzetnél rosszabbul állunk. Elhal évenkint ezer közül Angliában 17, Francziaországban 24, Romániában 27, Szerbiában 32, Magyarországon közel 38. És ennél csak a gyermekhalandóság nagyobb. Ezer újszülöttből a legutóbbi évek átlagát véve, nem kevesebb, mint 427 hal el gyermekkorában s a legmegdöbbentőbb az, hogy ép a magyar faj által lakott vidékeken. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Mindezen elszomorító jelenségek közepette nem csuda, ha a nép, mely igyekezett eddig adóját pontosan megfizetni, mely évek hosszú során át nyugodtan tűrte közterheinek fokozatos szaporítását, a mely nemcsak jövedelmeinek tetemes részét, de fiainak vérét is áldozta e hazáért, most, hogy az egyensúly gazdaságában annyira megrendült, hogy önerejéből nem képes azt helyreállítani, anyagi bajainak gyors enyhítését a kormánytól és a törvényhozástól várja. A jelen költségvetés azonban az anyagi reformoknak még csak kilátásba helyezésében is szűkölködik, le-