Képviselőházi napló, 1884. VI. kötet • 1885. április 22–május 21.

Ülésnapok - 1884-110

M- HÓ. oriiágo* ülés április 24 188í mondanának az ellenkező eshetőségről is: hogy mi történik akkor, ha nem lesz fölösleg, vagy — a mi valószinü" — hiány lesz. Akkor ezt kétségtelenül a magyar államnak kell fedezni. Tökéletesen igaza van Horánszky t. képviselőtársamnak abban, hogy ezen egész törvényjavaslaton az őszinteség hiánya vonul végig. Méltóztassék megmondani nyíltan s őszintén, ki akarja felvenni ezt a kölcsönt? kinek adjuk a meghatalmazást ? meddig terjed az ? és mondják meg azután, hogy ez a magyar álbim rovására megy, amennyiben fölösleg nem lesz és ott fog szerepelni többi terheink közt. Ha a többség akkor is megszavazza, ám tegye, ez lelkiismeret kérdése, de legalább tudni fogja az egész ország, mi lett megszavazva, így nem lehet tudni semmit, (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) De engedje meg nekem a t. ház, hogy ezen incidensből egy pár szót szóljak általában ezen tartományok állapotáról és jövőjéről. (Halljuk!) Én azt hiszem — és ha egyéb ok nem volna erre, mint csupán ezen egy törvényjavaslat, ez is elegendő volna mindenkit meggyőzni a felől — hogy az az állapot, melyben az occupált tartományok a két állammal szemben most vannak, ez az állapot soká fenn nem tartható, ildomosán legalább fenn nem tartandó. Látjuk, hogy lépten-nyomon mennyire összezavarja ez a különböző competentiákat, mennyire összezavarja a legkülönbözőbb alkotmányos tényezőket, mennyire összebonyolítja már is eléggé bonyolult alkotmányi szervezetünket, ugy hogy lehetetlen komoly politikusnak arra gondolni, hogy ez az állapot éveken át, vagy talán évtizedeken át igy fentartassék. Megvallom t. ház, hogy ily alkalommal legalább, midőn a kormány oly törvényjavaslatokkal lép a törvényhozás elé, mint a jelenlegi, elvárnám, hogy minden felszólítás nélkül nyilatkoznék, hogy mily tervei, mily szándékai vannak e tekintetben és tett e kérdés valamely lépést előre, akár a kabinetben, akár általában a diplomatiában. Én most is azt mondom, hogy a legjobb politika az lenne: módot találni arra, hogy ezen tartományok visszaadassanak annak, kinek souverainitása alatt most is állanak, visszaadassanak Törökországnak, (Élénk helyeslés a szélső baloldalon) mert mi hasznát nem veszszük ezeknek a tartományoknak, hanem csak bajunk van velük. (Ugy van! a szélső baloldalon.) De ha diplomatiai szempontból erre gondolni absolute nem lehet, vagy ha a kormány el van határozva — s a mint látszik, el van határozva — előbb-utóbb mégis véget vetni a kérdésnek, én a magam részéről nem habozom kijelenteni — és csak azt az egyet teszem hozzá, hogy a mit most mondandó vagyok, azzal tisztán egyéni nézetemet mondom el, nem habozom kijelenteni, hogy mintsem a jelenlegi állapot fentartassék, én ennél inkább elfogadnám a teljes bekebelezést is. Természetesen nem feltétlenül, de bele tudnék ebbe nyugodni a következő combinatiók alapján. (Halljuk!) Sok megoldatlan kérdés van még a monarchiában. Ott van első sorban az, melylyel most foglalkozunk, tudniillik Bosznia és Herczegovina, melyek törvény szerint tulaj donkép a török jogar uralma alá tartoznak, de tényleg Ausztria-Magyarország birja, oceupálja és administrálja azokat. Ott van Dalmáczia, mely törvény szerint a magyar koro • nához tartozik, de tényleg Ausztria birja és administrálja; ott van Szlavónia, mely eredeténél és lakosainak érzelménél fogva magyar, de tényleg Horvátországhoz van csatolva. Ott van a mi Fiuménk, az egész királyságnak egyetlen kikötője, mely nagy fontossággal bir, melyre milliókat költöttünk és fogunk még költeni, melynek területe annyira szíík, hogy alig lehet már helyet találni a természetszerűleg folyton szaporodó népesség számára. Azt hiszem, hogy nem volna lehetetlen némileg ügyes politikával ezen összes kérdéseket helyes és a nemzeti érdekeknek megfelelően egyszerre megoldani. Ha már megvan irva a diplomatia könyvében, a mint — ugy látszik — meg van irva, hogy Bosznia és Herczegovina maradjon meg az osztrák-magyar monarchiának: ám kebelezzék be! Nekünk e tartományok nem kellenek, mert nem tudjuk hová illeszteni és azért szívesen adnám oda Horvátországnak azon feltétel alatt, hogy visszacsatolom Magyarországhoz a szlavóniai megyéket, tudniillik azt a részt, mely érzelmeinél és történelménél fogva magyar. De tovább megyek és azt mondom, hogy miután Dalmáeziát már is Ausztria administrálja, a magam részéről nem tekintetném óriási áldozatnak erről Ausztria részére lemondani, azon feltétel alatt, hogy az ugyanannyi területet engedjen át nekünk Fiume környékén, különösen Voloska kerületéből, hogy direct és egyenes összeköttetés létesíttessék Budapestről Fiúméba, még pedig mindig magyar területen. Ez a mint kijelentettem, egyéni nézetem, a miről nem beszéltem senkivel. Lehet helyes, lehet helytelen, én helyemet tartom, de bármint legyen is, egyet a törvényhozás méltán elvárhat a t. kormánytól: azt, hogy mondja meg, mit szándékszik tenni Bosznia és Herczegovinával, mert oly állapotnak évről évre való fentartása, hogy terra incognita álljon előttünk, melyre folytonosan áldozatokat hozunk, azt hiszem, senkinek sem áll érdekében. A t. kormány hatalmas többséggel rendelkezik s tudja, hogy az jóvá fogja hagyni előterjesztendő terveit, ha tehát nem tetszik neki e terv, állapodjék meg másban, de jusson végre megállapodásra. (Helyeslés balfelől.) Magát a törvényjavaslatot Tors Kálmán t.