Képviselőházi napló, 1884. V. kötet • 1885. február 27–április 21.

Ülésnapok - 1884-94

94, •rsíágos ilés márc/ius 13. 188S. }oj nyugdíjazása tekintetében s ennek következtében ne méltóztassék különbséget tenni, angol praxisra hivatkozva, szegény és gazdag minister közt, hanem méltóztassék egyszerűen magát az elvet elvetni és akkor egy érdeme lesz minden esetre felszólalásának, az t. i. hogy consequens. Különben hogy azon roppant ellentét mily szembeötlő, sőt hogy a mi viszonyainkban azon különbséget szegény és gazdag minister közt megtenni mily helytelen, azt elvbarátja és hozzá legközelebb álló képviselőtársa Fenyvessy Ferencz ur elég tüzetesen bebizonyította. Mert ő maga mondta, hogy ezen nézetet el nem fogadhatja azért, mert ez némi megaláztatással jár a szegénynek vagy legalább a gazdagot ösztökélné arra. Ezen indokot elfog!!dom és parlamentáris szempontból jogosultságát beismerem, de figyelmeztetem ellenkező nézeten levő t. képviselőtársaimat, hogy álláspontjukból folyólag tekintsenek el minden fizetéstől, legyen" az képviselő napdíj vagy ministeri fizetés, legyen az nyugdíj vagy napidíj, hogy egyenlő alapon álljanak és hogy ne stigmatisálja az, ki nincs reá szorulva, azt, a ki igénybe venni lenne kénytelen. Arra vagyok bátor figyelmeztetni, hogy a képviselő ur egész okoskodásának alapja, nemcsak beszédének eonelusiójával áll ellentétben, de ellentétben áll általában a közszolgálat terén teljesített kötelességek bármi díjazásával. Ha áll az, a mit Beöthy Ákos és Ernuszt t. képviselő urak hangsúlyoztak, hogy meg kell lenni az intelligentiában azon ambitiónak és önzetlenségnek, hogy a haza iránti kötelességet jutalom nélkül teljesítsék: akkor méltóztassék a képviselői napidíjat és ministeri fizetést és mindenféle fizetést a megyékben és államban eltörülni. Mert, ha az ambitio elég indokot képez a közszolgálat teljesítésére, akkor méltóztassék ezeket a díjakat megszüntetni, mert csak akkor lesznek következetesek. (Helyeslés jobbfélöl.) Sőt tovább megyek, bátor vagyok figyelmeztetni, hogy ez az okoskodás tökéletesen beleillik azokba a politikai iskolákba és irányzatokba,mely ekNéinetországban és más országokban küzdenek a parlamentáris és democraticus törekvések ellen. Igen is vannak országok, a hol sem a képviselők nem nyernek napidíjat, sem pedig a hivatalnokok egy része nincs díjazva, egyszerűen azért, mert bizonyos osztályok magukhoz akarnak ragadni bizonyos állami functiókat. És bátor vagyok arra figyelmeztetni, hogy abban az arányban, melyben a democraticus elemek utat törnek maguknak és elfoglalják a közszolgálatban helyeiket, abban az arányban tart lépést az anyagi javadalmazás a közszolgálatban és még a képviselők napidíjaik is abban a mértékben emelkednek, a melyben a democratismus jobban érvényesül: legmagasabb a díj Amerikában, azután Francziaországban s igy halad az lefelé, jjegész addig, a hol a democratia legkevésbé érvényesül. Ezt bizonyítja, hogy a hazafisággal és az önzetlenséggel fizetés és nyugdíj a közszolgálatban megfér. A democratia megkívánja, hogy a közszolgálat terén ne jöjjön tekintetbe a szegénység vagy a gazdagság és hogy a szegény is családot alapíthasson. Hiszen Hermán képviselő ur nagyon következetlen önmagával akkor, midőn egyfelől azt mondja, hogy nálunk nincs is szükség a minister és államtitkár nyugdíjazására egyszerűen azért, mert a kinek fejében van a capitalisa, nálunk mindig megélhet; és másfelől ugyanazon beszédben (Halljuk!) azt mondani, nyugdíjazunk embereket, mig az értelmes, művelt és tehetséges emberek közt sokan vannak, kik fejüket nem képesek lehajtani vagyon hiányában, hiszen ez oly evidens ellenmondás ugyanazon beszédben, nem is hivatkozva arra, hogy a közoktatási budgec tárgyalása alkalmával saját egyéniségére hivatkozva, már tett ilyforma nyilatkozatot t. képviselőtársam, mondom, oly ellenmondás ez, hogy azt hiszem, ennek czáfolatába bocsátkoznom nem kell. De vegyük egészen röviden a dolog lényegét. Elvi szempontból két kifogás van. Az egyik, hogy az állás természete nem fér össze a nyugdíjazással ; a másik, hogy a közszolgálat természete — a mint az a ministeri és államtitkári állásnál mutatkozik — összeütközésbe jön esetleg a ministerek és államtitkárok nyugdíjazásával. Bocsánatot kérek : az a fejtegetés, melylyel Beöthy Ákos t. képviselőtársam indokolta e tekintetben álláspontját, tökéletesen illenék azon esetre, ha a közönséges nyugdíj mértékével és a megfelelő rangfokozatokban akarnók megállapítani a minister és államtitkár nyugdíját. Mert igaz, hogy a minister és államtitkár más tisztviselőkkel nem tehető egy szinvonalra, egyszerűen azért, mivel a politikai áramlatok szerint változik; másodszor azért, mert semmiféle állandósággal és fokozatos haladással sem bir. De hát nem épen azért van-e megkülönböztetve e szakaszban a többi nyugdíjjal szemben, ugy a nyudíjképesség feltétele, mint a nyugdíj mértéke, mert ennek a különbségnek jelentőségét maga a kormány javaslata is felismerte? Tudja ő azt, hogy ez igenis parlamentáris functio, a ministerek és államtitkárok a parlament vezérei, a legmagasabb politikai állások betöltői levén, ezekre a közönséges nyugdíj mértékét alkalmazni nem lehet. De ebből nem következik, hogy azok egyáltalán semmiféle nyugdíjban ne részesüljenek; hanem csak ugy kell részükre a nyugdíjat megszabni, hogy az ne jöjjön semmiféle coliisióba magával az állással és annak természetével. És ha azt mondták több oldalról, különösen Beöthy Ákos t. képviselőtársam, hogy hiszen nem kezdhetjük a közpályát a ministerségen, tehát a ki a közpályán akar működni, annak kellő anyagi,