Képviselőházi napló, 1884. V. kötet • 1885. február 27–április 21.

Ülésnapok - 1884-90

10. #r*ség«s ülés márceioB 7. 1885. |0| kerülni és raost kisül, hogy 700 ezer forintba kerül. De legyen szabad még egy más példára hivatkoznom. Talán méltóztatnak a t. ház némely tagjai emlékezni arra az úgynevezett Harcsazátony szabályozására, a mi épen Komárom megvédése érdekében történt. Ez 550 ezer forintba került. Ezt az elzárást láthatja bárki, a ki megy a Dunán felfelé, de szépen kivehető az új vasúton Uj-Szőnynél. Ez az egész nem tesz ki többet, mint 1,000 métert. Most már hasonló müvek, parallel művek, azt hiszem, még erősebben is építendők; mert mig a Harcsa-zátonynál csak egyik oldalon van kitéve, addig a parallel művek két oldalon, tehát, ha egyenlő dimensiókban lesznek építve, kitesznek 65,000 métert. Ha pedig az 1,000 méter kerül 500,000 frtba. meglehet, hogy a kotrással együtt a párhuzam-művek, melyek 5.800,000 írtra vannak előirányozva, ha hozzá veszszük a kotrást, nem 11 millióba, hanem több mint 30 millióba fognak kerülni. Ezt kell következtetnünk saját eddigi tapasztalásainkból. Mindezek szerint t. ház, én ugy látom, hogy sem az ármentesítés, sem a hajózási akadályok eltávolítása által nincs indokolva azon roppant költekezés, melyre itt a t. ház felhivatik; nincs kellőleg indokolva a törvényjavaslat, illetőleg annak első szakasza. S miután ezek által nincs indokolva, az a kérdés merül fel: miért kell nekünk mégis belemennünk ezen problematicus vállalatba, mi indítja a kormányt arra, hogy az országot ebbe a vállalatba bevigye ? Lehetetlen mást következtetnünk, mint azt, hogy Bécsben követelik s ennek a t. kormány ellentállni nem képes. Követeli egyáltalán maga Bécs, mely ugy gerálja magát, mint a birodalomnak elkényesztetett gyermeke, mely arról van meggyőződve, hogy a kettős monarchiát csak azért teremtette az isten, hogy neki szolgáljon és őt táplálja. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Kívánja azonban különösen a Dunagőzhajózási társulat, mely már is zsarnoka a mi közlekedésünknek és melynek roppant haszna lesz ezen szabályozásból. Tegnapi napon én valóban nem hallottam mulatságosabb dolgot, mint azon argumentumot, melyet pedig több oldalról felhoztak, hogy azért kell szabályozni ezen Duna-szakaszt, mert ez által lesznek mások képesek a versenyre, a hatalmas Dunagőzhajózási társulattal. De miután méltóztattak concedálni azt, hogy ezen társaságnak nagy haszna lesz e szabályozásból, ennek legtermészetesebb következménye az, hogy a társulat ez által még hatalmasabb lesz, mint eddig volt és mert hatalmasabb lesz, még inkább lesz képes elnyomni minden vállalatot, (Helyeslés a szélső baloldalon) mely versenyezni akar. Tehát ép az ellenkező fog bekövetkezni. E társaságnál magas állású, legmagasabb állású személyek, hatalmas pénzeraberek vannak érdekelve. Ezek követelik, hogy a Dunát nekik szabályozzuk és mi szabályozzuk. Kérdem, szabad-e, szükséges-e engednünk ezen követelésnek? Kényszeríthetnek-e reá, hogy kívánságukat teljesítsük? Vagy várhatunk-e tőlük viszont szolgálatot? Ezeket voltam bátor azokra nézve előadni, a mik az ügynek inkább nemzetgazdasági oldalát illetik. Most már a kérdés pénzügyi oldaláról legyen pár szóval szabad megemlékezni. Azt hiszem t. ház, hogy ha a legvirágzóbb állapotban volna is pénzügyünk, akkor sem volna szabad belemennünk ily vállalatba, melynél kizárólag az üzleti szempontokat kell érvényesíteni. Azt mondta az igen t. előadó ur, hogy ily vállalatoknál az üzleti szempontokra kizárólag súlyt fektetni nem kell. Nagyon jól tudom, hogy vannak esetek, midőn az országnak költenie kell a nélkül, hogy a kamat megtérülését várná. Ha az ország hatalmi állása, biztonsága vagy a nemzeti becsület van kérdésben, akkor igenis az üzleti szempontnak háttérbe kell szorulnia; háttérbe kell szorulnia még akkor is, ha például arról van szó, hogy egy vasúttal, vagy csatornával fel kell és lehet eleveníteni egy hátramaradt országot, vagy midőn arról van szó, mint volt például a zimonyi vasútnál, hogy egy nagy internationalis érdeket elégítsünk ki, hogy hazánk ne maradjon el attól, hogy a keleti forgalom hazánknak vegye útját. Ily esetekben kell áldozni és nem kell tekinteni a kamatot, de mindezen szempontok e tárgynál nem alkalmazhatók. Itt nem arról van szó, hogy az export meg ne akasztassék, hogy egy közlekedési vonal el ne zárassék; az a búza ki fog menni a Dunán akkor is, ha nem szabályozzuk, mint kiment eddig. Az egész különbség abban áll, hogy most 8 krral olcsóbb a búza, ennyivel kevesebbet kapnak a termelők és ha tekintetbe veszszük, hogy 2—3 millióba is belekerülhet ezen 8 kr. megtakarítása, akkor a dolog ugy áll, hogy maguk azok, a kiknek búzáját fogják kivinni, adóképen többet fognak fizetni, mint a mennyit megtakarítanak. Tehát itt tisztán üzleti szempontnak kell dönteni. De mondom, hogy ha virágzó pénzügyi helyzetben sem lehetne belemennünk ily vállalatba, szabad-e belemennünk a mi pénzügyi helyzetünkben ? Ezen pénzügyi helyzetet még csak röviden sem akarom ez alkalommal vázolni, fájdalom, nagyon is ismerjük azt. De megdöbbentem, midőn e törvényjavaslat alatt ott láttam a t. pénzügyminister ur nevét. Midőn láttam ezen nevet, azon kérdés merült föl előttem, hogy komolyan törekszik-e a pénzügyminister ur pénzügyeink rendezésére, hogy igazán hiszi-e maga is, a mit nekünk váltig mond, hogy tudniillik a javulás útján vagyunk és tulajdonít-e maga is értéket azon eredményeknek, melyeket előttünk minduntalan ismétel? T. ház! Azon meggyőződésre jutottam, hogy a t. minister ur nem vette komolyan e dolgokat,