Képviselőházi napló, 1884. III. kötet • 1885. január 15–február 4.
Ülésnapok - 1884-53
53. országos ülés január 21. 1885. 125 a szélső baloldalon.) Nem teljesíthetők tehát oly mértékben a követelések, a mely mértékben azokat a szatmári püspök formulázta és meg vagyok győződve, hogy azokat a magyar országgyűlés annál kevésbé lenne hajlandó teljesíteni, minél bizonyosabb, hogy azok nemcsak a közjoggal és a fennálló törvényekkel ellenkeznek, hanem a világi katholikusok nagy többségének akaratával sem találkoznak. Ezen oknál fogva is szükséges, sőt mondhatni elkerülhetlen tehát a katholikus önkormányzat életbe léptetése, (Ugy van! a szélső baloldalon) a melyben akkor ngy a kormány, mint a szabadelvű haladás bizonyos szövetségeseket fogna találni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ugyanazon habozás, ugyanazon bátortalanság és szabadelvííség hiánya, mely a kormány részéről az egyházpolitikai téren mutatkozott és mely a katholikus clerust oly fellépésekre bátorította, egy másik kórtünetet is szült közéletünkben: a vallási türelmetlenséget. T. ház, sokszor volt már alkalmam elsorolni azon üldözéseket, melyeknek az ország némely vidékein a baptisták ki vannak téve (Mozgás. Halljuk!) hol egyes emberek, hol tisztviselők részéről, a nélkül, hogy arra okot szolgáltatnának ; mely üldözések annál méltatlanabbak, minthogy a baptisták keresztények és az állam iránti kötelességeiket híven teljesítik. S ha panaszokkal fordulnak a közigazgatási hatóságokhoz, azok rendesen ellenük döntenek; sőt legújabban már a bíróságok is, mi több, a kir. tábla, sőt a kir. Curia is megtagadta tőlük az igazságszolgáltatást. Említettem már tavaly vagy harmadéve azt , az esetet, hogy a baptistáknak prédikátora feleségével és két ismerősével Budafokra rándult egy hitfelük látogatására. A látogatásról előre értesült nép, férfiak és asszonyok, megrohanták őket ökleikkel, botokkal és agyba-főbe véresre verték, még mielőtt ismerősükhöz betértek volna és kényszerítették menekülni. Feljelentvén az esetet, a pestvidéki törvényszék a főtetteseket részint fogságra, részint pénzbüntetésre ítélte. A kir. tábla azonban és — sajnálattal mondom — utána a kir. Curia is a bűntetteseket felmentette, ez által mintegy kimondván, hogy egy be nem vett valláshoz tartozó embereket büntetlenül agyba-főbe véresre verhetni. A t. minister ur, midőn a vallási szabadság iránt többször törvényhozási intézkedést sürgettem, azt szokta felelni, hogy ő egy általános vallási törvényt nem pártol ugyan, de ha egyes felekezetek, bemutatván hitágazataikat, hozzá folyamodnak, és ha ezen hitágazatok az állam érdekével nem ellenkeznek: ő kész azoknak törvényes elismertetése végett az országgyűléshez fordulni. Ennek következtében a baptisták beadták hitágazataikat egy folyamodvány kíséretében, mely hitágazatok ellen a ministernek komoly kifogása nem lehetett és ő mindamellett elutasította őket. Utolsó beszédében pedig, melyet e tárgyban tavaly tartott e teremben, oly nézeteket nyilvánított a t. vallás- és közoktatásügyi minister ur, melyek minden nemcsak szabadelvűén, de mondhatom, humánusan gondolkodó emberben megütközést szültek és melyek csak arra alkalmasak, hogy az üldözőket felbátorítsák. Azt mondta nevezetesen a t. minister ur, hogy Magyarországon mindenki szabadon követheti vallási meggyőződését, azt azonban nem lehet megengedni, hogy bárki is egyházi consortiumokot, egyházakat szabadon alakítson, mert ez Magyarország dissolutiójára vezetne. Igenis, teve hozzá magyarázólag, jöhetnének nihilisták Oroszországból, szocialisták Németországból és itt az utczán hirdetnék tanaikat, ez alapon akarván egyházat alapítani. Először is nem áll t. minister ur, hogy Magyarországon mindenki szabadon követheti vallási meggyőződését, mert a fennálló törvények szerint, ha valaki bármely vallásból vagy felekezetből kilép, tartozik más szintén bevett vallásfelekezethez csatlakozni, akár egyeznek meg ezek, illetőleg ezek közül valamelyik az ő meggyőződésével, akár nem. Hát arról mit mondjak, hogy a vallási szabadság Magyarország dissolutiójára vezetne. Az a szabadság, a mely minden európai állam alkotmányjogaihoz tartozik, annak egyik sarkalatos alapját képezi, az a szabadság, a melyért Magyarország téréin is annyi becses vér patakokban folyt, az a szabadság vezetne Magyarország dissolutiójára ? Ugyan meggondolta-e a t. minister ur, hogy ez által a legkeményebb ítéletet mondotta ki Magyarország életképességéről? Mert vájjon a többi európai államok életképesnek, sőt létjogosultnak tarthatnak-e oly államot, melyet a legelemibb szabadság, a lelkiismereti szabadság dissolutióba hozna? (Helyeslés a szélső baloldalon.) És miért fenyeget ily veszélylyel a t. minister ur? Azért, mert jöhetnek nihilisták jöhetnek szocialisták és itt hirdetnék az utczán tanaikat és ez alapon akarnának egyházakat alapítani. Hogy ez mily kevéssé lehetett a t. minister ur által komolyan értve, mutatja az, hogy igen jól tudja, hogy az 1874-iki törvényjavaslat, melyet a ház által kiküldött bizottság dolgozott ki, azon kivül, hogy azon elven alapul, miszerint egy vallás sem ellenkezhetik az állam czéljaival és érdekeivel, az új hitfelekezetek elismerését a kormány beleegyezésétől teszi függővé. És vájjon nem létezik-e Magyarországon rendőrség, nem léteznek e bíróságok, melyek a felforgató tanok hirdetőit megfékezni képesek? Hiszen ha ugy gondolkozik a t. minister ur, akkor a sajtószabadságot sem pártolhatja, mert ez utón még szélesebb körben lehet hirdetni felforgató tanokat, akkor a sajtószabadságnak is kell, hogy esküdt I ellensége legyen. Azon hivatkozás ellenében pedig,
