Képviselőházi napló, 1884. II. kötet • 1884. deczember 4–1885. január 14.

Ülésnapok - 1884-30

.: 30. or íágoa ülés deczember 4. 1884, tanúságot tett egész a mai napig. Ellenben az j osztrák hadsereg a Bécsből vezérlő Hofkriegsrath baklövései folytán évszázadokon keresztül kudarczot kudarczra vallott. Mert a német és szláv elem jó katonai anyag volt ugyan mindenkor, de mint első Napóleon is monda, vezérei voltak rosszak. Az osztrák hadsereg a magyart is csak egyszer verte meg, mig a magyar sokszor rögtönzött katonaságával nem egyszer mentette meg a birodalmat és a dynasztiát. Az ily hadsereget nem elfojtani, nem beolvasztani, hanem ápolni kellett volna. De bár ha a történelem tanúsága kétségtelenné teszi is, hogy Ausztria vereségei annak tulajdom'tandók, hogy elnyomta Magyarországot és annak hadi erejét, a bécsi udvari katonai párt még most is tagadásba veszi a magyar hadsereg, a magyar véderő létjogát, noha ő Felsége apostoli királyunk az 1848-iki törvények jogosultságát és jogérvényét elismerte s ez által elismerte a magyar hadsereget is, a mely e törvényekben a pragmatica sanctio alapján szintén elismertetett. A pragmatica sanctio kölcsönös védelmi kötelezettséget ismer csak, de nem ismeri a védelmi eszközök közösségét és a véderő egységét, {Ugy van! halfelöl,) A magyar nemzeti hadsereg szükségessége szoros logicai összeköttetésben van az 1867-iki kiegyezés folytán elismert magyar államiságunknak és alkotmányunknak existen Májával, mert állami önállóságunk és alkotmányunk nemzeti hadsereg nélkül non sens, fából való vaskarika. (Ugy van! a ssélsö balfelől.) Erős, nemzeti szellemben fejlesztett, nemzeti és magyar hadseregre annál nagyobb szükség van, nemcsak országunknak, nemzetünknek és a birodalomnak, hanem a dynastiánakis, minél bizonyosabb a történelem tanúsága szerint, hogy az osztrák seregeket mindig verték és hogy számos hatalmas elleneik és szomszédaik vannak. Deák Ferencz a magyar nemzet helyzetéből indulván ki, nem kívánta, ugyan az önálló magyar nemzeti hadügyet, hanem kívánta a magyar nemzeti hadsereget, mint a közös birodalmi hadsereg kiegészítő részét. Hogy ezt Deák Ferencz akkori többségével keresztül is vitte, erről meggyőződhetik mindenki, a ki az 1867: XII. t.-cz. 11 — 14. §-ait elolvassa. Ezekben világosan ki van mondva és minden kétségen kívül van helyezve, hogy az összbirodalom seregének keretében benn van egy magyar nemzeti sereg, mint az összbirodalom hadseregének kiegészítő része. És habár ez benn van világosan a törvényben, mindeddig nemzeti magyar seregünk nincs, mert hiözen a honvédséget, a csak játéknak odadobott honvédséget nem lehet tekinteni magyar nemzeti seregnek, mert ez csak tartaléka annak és a maga valójában nem más, mint őszintén szólva, egy tisztességes „vakulj magyar". Ezt a honvédséget nem szabad tekinteni azon magyar nemzeti seregnek, mely az 1867-iki kiegyezésben a magyar nemzet számára biztosítva van, hanem kell venni és érteni ezen nemzeti sereg alatt az összbirodalom közös sere • gének azon, közel 400,000 magyar katonáját, a mely a közös hadseregbe be van sorozva. Mert a világos törvény azt mondja, hogy minden magyar katonának, magyar polgárnak kell lenni és ha ez áll t. ház, akkor nemcsak a közkatonának és altiszteknek, nemcsak a fő törzstiszteknek, hanem a vezéreknek is magyaroknak kell lenniök. Magyaroknak azért, mert a mint mondám, a törvény világosan mondja, hogy minden magyar katonának magyar polgárnak kell lenni és miután sehol sincsen irva az, hogy magyar ember köteles volna arra, hogy németül tanuljon, tehát ebből szükségkép logicai következetességgel folyik az, hogy nemcsak az összes seregnek, hanem még a vezényletnek is magyarnak kell lenni. Ezt értette az 1867-iki kiegyezés idejében Deák Ferencz, ezt értette a magyar nemzeti sereg alatt akkor a parlament és ezt értette akkor ő Felsége is, mikor ezen 1867-iki törvényt szentesítette. De hát azt mondhatná talán valaki, hogy az Andrássy féle ministerium ugy, mint az e ministerium után következett magyar ministeriumoknak nem volt idejök a törvény életbeléptetésére, nem volt idejök e kérdés megoldására. Hát fogadjuk el ezt t. ház. De ha nem is volt idejük ezen kérdés megoldására, de mindenesetre Sennyeynek a territoriális hadrendszer és annak életbeléptetésére vonatkozó javaslatát mindenesetre bármely kormány, bármely ministerium végrehajthatta volna. De ha nem is találkozott egyetlen egy ministerium, a mely legalább ezt végrehajtotta volna, mindenesetre elvárta a nemzet azon férfiutói, a ki az 1867-iki kiegyezés után flagrans vehementiával és elkeseredett tűzzel folyton sürgette nem egyszerűen a nemzeti sereget, hanem a magyar hadügy önállóságát, a ki nyoícz éven keresztül folyton elkeseredett tűzzel támadta az 1867-iki kiegyezési törvény 12. czikkelyét, mint a mely a magyar nemzeti hadsereget eljátszotta, bizton várhatta és várta is a nemzet ezen férfiutói, a ki még akkor is, midőn bizonyos érdekekből, t. i. hogy ministereínökké lehessen, nemcsak a bihari pontokat, hanem az ő előbbi független politikáját is szegre akasztotta. Csanády Sándor: Igaz! (Nagy derültség.) Zimándy Ignácz: Bizton várta a nemzet ezen férfiutói, hogy ő, noha már az önálló magyar hadsereget nem — mert azt feladta — hanem legalább azon nemzeti magyar hadsereget, mely az 1867-iki kiegyezés XII. törvényczikkében a magyar nemzet számára biztosítva van, legalább azt fogja életbe léptetni. De ő — a ministerelnök ur, mert őt értem ez alatt — nemcsak hogy a magyar nemzeti hadsereget, mely a magyar nem-