Képviselőházi napló, 1884. II. kötet • 1884. deczember 4–1885. január 14.

Ülésnapok - 1884-30

] g 8ö. országos SMs dcezember 4s 1SS4. gároknak szellemileg és anyagilag dúsan kamatozó befektetésekben. Ámde a mi szerencsétlen, függetlenségétől és szabad önrendelkezési jogától megfosztott országunkban a költségvetési vita nem lehet ily nemes törekvések versenyévé, mert itt a pénzbeszerzés nem eszköz az állam magasztos hivatásának betöltésére, hanem eszköz az állami élet megbénítására. Itt nem két párt áll szembe, mely a felett vitatkozik, hogy miként lehetne az ország jövedelmeit leggyümölcsözőbben befektetni: hanem van egy párt, a mely a jövedelem minél nagyobb részét akarja az országból kiadni és vagyunk mi, kik igyekezünk a jövedelemből minél többet benmarasztani és a haza jólétére fordítani. Fájdalom a mi nemes törekvésünk mind ez ideig sikertelen volt, kormányunknak, a többség által támogatott ezen pénzkiliferálási szenvedélye megteremtette az osztakozásnak azon hazánkra nézve lesújtó arányát, hogy országunk jövedelmeiből odaadnak az osztrákoknak 82°/°-ot, mig az ország belszükségleteire koldus alamizsnaként juttatnak 18%-ot, a mint Ugron Gábor barátom, egykori pénzügyministerünk Széll Kálmán adatai nyomán ezt jeles beszédében tüzetesen kifejtette. S ép azért, mert ugy ő mint előttem felszólalt többi barátaim tüzetesen foglalkoztak költségvetésünk eléggé szomorú pénzügyi oldalával, fölmentve érezem magamat attól, hogy ä költségvetést e szempontból vegyem bírálat alá s azért én annak inkább államjogi és politikai oldalával fogok igen röviden foglalkozni. T. ház! Az alkotmányos életnek egy bizonyos tartama szükségeltetik arra, hogy a népek szabadságérzete kifejlődjék, hogy a szabad intézmények gyökeret verjenek, hogy az emberi jogok öntudata a népek közkincsévé váljon. Itt Európa északkeletén az egy Magyarország kivételével, a többi népek még mind ujonczok az alkotmányos élet terén, hogy ugy mondjam annak kiskorúságát élik s még nem tudták magukat felszabadítani, emancipálni az önkényuralom azon nyomása alól, a mely gyámság alatt igyekezett tartani a népeket s korlátok közé szorítani azok szabad elhatározását. Ez okon itt Európa északkeletén a népek még nem juthattak el a valódi alkotmányosság azon helyes állapotáig, hogy alkalmazzák mindenben „a semmit rólunk nélkülünk" nagy elvét. Itt még nincsen a politikai légkör telítve a szabadságérzet azon üdvös áramlatával, hogy a nép souveraine hatalmának kell irányadónak lenni, ennek kell uralogni a helyzetet, ennek kell minden hatalom és jog kútforrásának lenni s hogy az uralkodók maguk is legfölebb szintén felelősséggel biró fő őrei a népboldogságra vezető intézményeknek, hogy ők legfölebb első polgárai az államnak, hogy az o hatalmuk és befolyásuk is a törvény és alkot- | mány korlátai közzé van szorítva s uralmuk alapját többé nem túlvilági lény, hanem a nép kegyelme képezi. Nagy csapás és szerencsétlenség Európa e részének most ébredező és felszabaduló népeire az, hogy az alkotmányosság minta-talaján, az Európa legrégibb alkotmányával büszkélkedett Magyarországon — mely az ujoncz népek oktatója és vezetője kell vala hogy legyen — épen most az alkotmányos lendület e korszakában, midőn példájának kell vala az irányt megszabnia: meghamisították a közösügyes kotyvalékkal az alkotmány tisztaságát s ősi szent alkotmányunkat valódi paródiájává tették a parlament minden hatalmát magához ragadó delegatiónak, ennek a jogainkkal táplálkozó szörnynek. Ezen visszás helyzetnek, ennek a népjogellenes fejleménynek szomorú következménye az, hogy a néphatalom itt e tájakon nem tud érvényesülni, a néptestvéresülés létre jönni, hogy a népek még mindig az úgynevezett szent aliance — mely azonban nagyon kevéssé szent czélokat tűzött ki — lidércz-nyomása alatt szenvednek. Látjuk a despotismus ez áldástalan szövetségét új alakban hármas és kettős szövetség alakjában s látjuk Európa e részének uralkodóit, az osztozkodók utódait, összejönni Lengyelország martyr népének vérével szentesített talaján, hol e hős népet megfeszítek s ott titokszerüleg tanácskoznak, egyezkednek, a népek és parlamentjeik tudta nélkül, a mit ott végeznek oly oracnlumi homálylyal övedzik körül, hogy abból misem szivárog ki s a népek csak sejtelmek, még pedig nem is valami üdítő és biztató sejtelmek terére vannak utalva. Azt sejtetik, hogy ez összejövetel czéíja a béke biztosítása lenne; de a látszat és a tények is az ellenkezővel rémítgetnek. Hisz a béke polgári áldás, a kik ott összejöttek a polgáriasságnak még csak a színezetét is gondosan kerülték, mindenik — még a kiséret polgári foglalkozású része is — katonai mundérban parádirozott s az átöltözködésnek, egyik a másik mundérjával való felcserélésének oly rohamos esetei váltakoztak, miszerint kétségbe kell vonnunk a béke müvén való munkálkodás őszinteségét az ily katonásaival szembe, sőt ellenkezőleg azt kell feltételeznünk, hogy ott a népek jólétét tönkretevő, a nép fáradalmainak gyümölcsét felemésztő militarismus uralmát igyekeztek megszilárdítani. És ezt nemcsak a polgári színezetet kerülő katonai külemről, hanem a hadsereg költségvetésének sajnosán tapasztalható emelkedéséből is következtethetjük. Mert a béke biztosításának természetes és okszerű következményeként a haderőnek nem emelése, hanem leszállításával kell vala találkoznunk, (ügy van! a szélső balon) főleg a mi viszonyaink közt, a midőn épen a túlcsigázott, | erőnket felülmúló nagy hadi kiadások idézik elő