Képviselőházi napló, 1884. II. kötet • 1884. deczember 4–1885. január 14.
Ülésnapok - 1884-34
106 34. országos Ülés deczember 10. 1S84. magyar fajnak elkeseredettebb irtója sohsem volt. (Ugy van! a szélső haloldalon.) Hogy az annak tiszteletére alapított rendjellel díszittessenek fel magyar polgárok, azt nem tartom helyesnek, ámbár az e rendjellel biró hazámfiai hazafiságát azért távolról sem vonom kétségbe, jól tudván a rendjelek osztogatásának természetét, mely a visszautasítást kizárja. Ha épen magyar kitüntetésről van szó, ott van a szt. István-rend és méltóztassék ő Felségének ajánlani, hogy mint magyar király állítsa vissza a. régi sárkányrendet, (Hosszantartó zajos derültség] mely existált és ez az egyetlen régi magyar rendje], melyet Zsigmond király és császár az ország legelső családjaiból származó nemes ifjaknak adományozott. Ez legalább talán az ("nők politikájához is méltó volm, mely ép ugy, mint egy hétfejű sárkány nyeli el a nemzetet (Élénk derültség) és méltán jelképezné a t, többség politikáját. Én tehát t. ház, midőn a t. minister ur észrevételeire ezeket megjegyeztem volna, ismételve felkérem őt, illetőleg, ha a t. belügyministerurnak volt az eredeti indítványa és a t. minister ur csak közvetítő volt, a t. belügyminister urat, hogy miután itt positivadat hozatott fel, személy neveztetett meg, a ki ellen bűnvádi vizsgálat forgott fenn és mégis ajánltatott ő Felségének feldíszítésre: a parlament előtt levén a kérdés, méltóztassék akár ezen ülésben, akár valamelyik következő ülésben ezen ügyet tisztába hozni, mert ha a t. minister ur előtt a magyar király becsülete szent és sérthetetlen, a mint nem is vonom kétségbe, méltóztassék elhinni, hogy előttünk Is, kik itt az ellenzéken ülünk, nem kevésbé az. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Herman Ottó: T. képviselőház! (Halljuk!) Legyen nekem megengedve, hogy ehhez a mindenesetre érdekes vitához a magam részéről legalább pár szóval hozzájáruljak. (Halljuk!) En azt tartom t. képviselőház, hogy e föld minden érdemeinek igazi jutalma nem külső kitüntetésekben, nem czímek adományozásában, hanem a kötelesség teljesítésében és e kötelessée-teljesítésből eredő megnyugvásban fekszik. Es azt az egész dolgot, a mi külsőségre törekszik, a mi czímben, a mi rendjelben keresi a külső látszatot, én, t. ház, a magam részéről semminek sem tartom az emberiség szempontjából. De én nem megyek oda, a hová az én t. barátaim mennek, mert igaz, a ki a magyar társadalmat jelenleg arra is vizsgálja, hogy ama hiúsága mennyire terjed és vizsgálja ott, a hol ez az úgynevezett társadalom leginkább vehető észre, az úgynevezett magasabb rétegeiben, intelligentiájában, annak valóban majdnem igazat kell adnia Magyarországon is a német satyricusnak, a ki azt monda, hogy a német nemzet — midőn a megaláztatás és az erkölcsi sülyedés legalacsonyabb fokán volt — két elemből állott, t. i. udvari tanácsosokból és olyanokból, a kik udvari tanácsosságra törekszenek. (Tetszés a szélső balon.) Valóban a magyar intelligentiának ez most a jellege. Elmondhatjuk, hogy különösen az a réteg, a mely a világ előtt hirdeti kizárólagos szabadelvííségét és külön patentirozott hazafiságát, fele részben már vagy királyi tanácsos, vag3>- olyan, a ki arra törekszik. (Élénk helyeslés a szélső halon.) És minthogy én az összes kitüntetések és czímek közül egyet sem tartok oly nevetségesnek, mint a királyi tanácsosságot, legyen megengedve t. ház megmondanom, hogy számos esetben a királyi tanácsosság osztogatásának mi a valóságos indoka. (Halljuk a szélső halon.) Azt ugyan nem fogja tagadni senki, hogy nem csak a magyar nemzetnél, hanem minden nemzetnél a férfi mellett a nőnek is jut hivatás. Sőt azt tapasztaljuk, hogy a politikában nem egyszer igen jelentékeny szerepet játszik, hogy a socialis mozgalom azon részében, mely a politikában is érvényesül, a nőnek sokszor igen nagy szerepe van s tudom az indokolást, hogy azt mondják az illetők, ennek vagy ennek a mellére rendet kell akasztani, hogy külsőleg is a miénknek kitüntetve legyen, hogy ő a mi hívünk, de mi jut belőle a feleségének, ha annak is befolyása van? Légyen tehát a férfi királyi tanácsos, mert akkor a felesége is rányomathatja látogatójegyeire : nagyságos királyi tanácsosné. (Derültség. Ugy van! Ugy van! a szélső halon.) T. ház! Azok, a kik valósággal a magyar caractert képviselik, mindenkor és mindenha a legtökéletesebb közönyiryel, hogy ne mondjam megvetéssel viseltettek az összes rendjelek és czímek iránt. Hogy praegnans példát hozzak fel, a magyar fypus valóságos kifejezője mindenesetre Deák Ferencz volt, a ki nem fogadott el rendjelet. Másik volt Arany János, a ki fájó szívvel, csakhogy meg ne sértse a Felséget, elfogadta ugyan, de soha mellére nem tette. (Ugyvan! a szélsőbalon.) S constatálom t. ház, hogy igenis történtek és történnek kísérletek mindenütt, hogy még a magyar tanyai világ famíliái, kékben járó embereinek mellére is oda akasztják a koronás arany vagy ezüst érdemkeresztet, szintén a választások táján, hogy bizonyos áramlatokat meghonosítsanak. De tapasztalatból tudom t. ház, hogy azok a szegény emberek, a kik a külső kitüntetést elfogadják, az igazi magyar emberek részéről mindig megszokás és nevetség tárgyává tétettek. (Ugy van! a szélső halon.) En, t. ház, különös súlyt kívánnék még fektetni egyre. Thaly t.-barátom felemlítette a Lipótrendet, melyre nézve teljesen igaza van, mert histórián alapul s nem egyénekre vonatkozik. A magam részéről felemlítem a vaskorona-rendet, midőn magyar emberek kétfejű sassal mellükön