Képviselőházi napló, 1884. I. kötet • 1884. szeptember 27–deczember 3.

Ülésnapok - 1884-17

17. »rSüá.iM*ttféi oktéber 14 1SM. 509 mari békéig folytonos előhaladásban bírta nemzetünket tartani: talán most sem fog bennünket elhagyni, végkép elenyészni engedni. (Élénk helyeslés a szélső balon.) Azonban a korszak második részére nézve igen is igazat kell adnom Horváth t. képviselőtársamnak. E második rész, de csakis e második rész, a szathmäri békekötéstől 1848-ig a stagnatio, sőt a reactio korszaka. Ezt azonban minek köszönhetjük? Annak a bécsi politikának, mely Magyarországot örökké rabigába, vagy legalább gyarmatállammá görnyeszteni iparkodott. A magyar állam, mint nemzeti állam, az utrechti békekötésben töröltetett ki, 1714-ben, mikor a Francziaország által felvetett indítványt, hogy Magyarország ügye revideáltassék: rajta kivül egyedül Spanyolország szavazata támogatta. Tudjuk, hogy a westphali békében még szó volt Magyarországról, legalább annak egy része, Erdély és a hozzá csatolt részek, mint önálló állam szerepelnek; de már az utrechti békében, 1714-ben, hazánk, mint olyan, kitörültetett. Ez a stagnatio, ez a reactio Bécsből származott. Mert Kollerich erőszakoskodásait, azon köteleket, melyekkel a magyar nemzet testét összekötözték, szétvághatták és szétvágták ugyan Rákóczy kardjai; azonban azt az édes mosolyt és azon csábító könnyeket, melyekkel egy veszedelmesen szép és veszedelmesen okos királyné a magyar nemzetet elhódítani tudta, azokat már karddal legyőzni nem lehetett, (ügy van! tetszés a szélsőbalodalon.) Ezek a könnyek és mosoly az, a mi elválasztja a két korszakot egymástól. Ezektől a csábító könynyektől és bűvös mosolytól kezdődik a stagnatio. (Élénk helyeslés.) Ezt, mint egyik történelmi reflexiót tovább folytatván, Horváth t. képviselő ur úgymond: „Az 1848-iki törvényhozás az új Magyarország részére új alapot jelölt ki, mely a XIX. század uralkodó eszméit tükrözteti vissza. A törvényhozás azonban nem fejezheté be a müvét, csak az alapokat rakta le és a munka tovább folytatásának irányát jelölte ki. E munka folytatása a mi feladatunk;" — és alább ismét: „A históriai fejlődés alatt nem lehet, nem szabad egyebet érteni, mint tovább haladásunkra nézve az alapelveket venni kiindulási pontul, melyeket az 1848-iki törvényhozás számunkra kijelölt." — Mindakét mondatnak végét teljes szívvel aláírom, mint a mely elveimet is kifejezi. Azonban, legalább szerény felfogásom szerint, tévedés rejlik ama szavakban, melyekben a t. szónok azt állítja, hogy az 1848-iki törvényhozás Magyarország számára új alapokat rakott volna le. — Nekem ezt tagadnom kell, mert szerintem az 1848-iki törvényhozás a régi történelmi alapokat meghagyta. (Élénk helyelés a szélső baloldalon.) És ezen régi töriéneimi alapon kell nekünk tovább építenünk. Az alapnak KÉPVH. NAPLÓ. 1884—87. I KÖTET. megváltoztatása nem is lett volna korántsem czélszeríí, sőt inkább a 48dki törvényhozók bölcseségét és fődicsőségét az képezi, kegy tnegtai'tván a régi alapot, a XIX. század eszméit képesek voltak arra tenyészhetőleg, életdúsan lerakni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) E receptibilitás mutatkozik a magyar alkotmányban, a magyar közjogban és a magyar nemzetben. A magyar nemzet mindig fogékony és elég eszélyes volt, hogy az idők nagy eszméit elfogadja. Bizonyítja ezt maga a t, Horváth Boldizsár képviselő ur által is a liberalismus vívmányául elismert reformatio elterjedése is. Ily receptív volt nemzetünk az európai nagy eszmék iránt 1848-ban is és ezen 48-iki alap a mi erős várunk, a melyet megingatni erőnktől kitelhetőleg nem engedünk soha és reméljük, nem lesz képes senki. (Elénk helyeslés a szélső baloldalon.) Továbbá megint történelmi reflexióba bocsátkozott Horváth Boldizsár t. képviselő ur, melynek ismét csak egyik felét Írhatom alá, másikát nem. Ezt monda szónok: „ Ha Szent István nem csatlakozik a keresztény culturához, ha nem veri le véres csatában Kupát, ki akkor a magyar chauvinismust, az Ázsiából hozott nézeteket és előítéleteket képviselte ; ha nagy Hunyadynk korába nem szokta volna meg a világ hazánkat a keresztény cultura védbástyája gyanánt tekinteni s ha. történelmünk ama nevezetes forduló-pontján, a mohácsi vész után szakítva a nyugati szövetséggel, a törökökhöz csatlakozunk vala: a nyugati cultura hullámcsapásai már rég elmosták volna állami és nemzeti létünket.

;í T. ház! Én a mondat első részét aláírom; elismerem, hogy az Árpád által bölcsen alapított Magyarországot, ha Szent István és az őt követő királyok a kereszténységnek meg nem nyerik s a polgárosodás megdonthetlen alapelemeit itt lenem rakják, magam is elismerem — mondom -— hogy e haza, mint ország, nehezen léteznék, elsöpörték volna az európai cultura hullámcsapásai. Azonban a mondat második részére máskép áll a dolog; nevezetesen arra nézve, ha a mohácsi vész bekövetkezte után nemzetünk, esetleg a törökkel szövetkezik — és itt engedtessék meg nekem, mint történetbúvárnak, hogy ha már felhozatott ez ügy : legalább igazolni törekedjem röviden az akkori nemzeti párt, a Zápolya, Báthory, Bethlen, Rákóczy pártnak politikáját. (Halljuk! Hűljük!) T. ház! Én nem tudom, mi volt Magyarországra nézve nagyobb szerencsétlenség: maga a mohácsi vész-e, vagy az, hogy az Ausztria szövetségét Magyarország nyakára hozott Báthory István nádor ott nem veszett ? , Igen jól méltóztatnak tudni, hogy Szolimán szultán nem jött hódítani, országot foglalni, hanem csak boszúból. Hisz a budai királyi palotát épen hagyta a leendő magyar király számára és czélját érve, hadseregével hazánkból kivonult. Ha a nemzet akkor pártokra, nem szakad, hanem a nemzeti 27