Képviselőházi napló, 1881. XVI. kötet • 1884. márczius 14–április 25.

Ülésnapok - 1881-334

116 334 országos ölés milrczins 27. 1884. hasznosság, a czélszerűség és szépészet körében végérhétlen fejlődésnek, tökélyesbülésnekvan alávetve ; melynél, midőn a kéz alakít, a szellemi képesség és képzettség ereje szerint fog alakítani, melynél igen sok egyes ágait tekintve — például hozhatom fel a közelünkben szemlélhető ötvösműkiállítást — magas fokú szellemi munkásság igényeltetik. Ezt tanulni, tanulva fejleszteni kell; erre képezni és a dolog fontosságának mértéke szerint, a képzettséget igazolni is kell. Erre az általán vett tanulási idő, sőt maguk az ipariskolák sem elegendők. Mert ha az utóbbiak a tanoncában az alaki képességet fejlesztik is és sok hasznos ismeret elsajátítását közvetítik, magát a gyakorlati képzettséget csak a practicus műhelyi tanulmány adhatja meg. Hogy pedig e nemben elért képzettség authorizátiójára épen az iparíízők avatottjai vagy az iparműhelyek mesterei az illetékesek; hogy továbbá a tanonczévekben szerzett ismeretek a legtöbb esetben nem elegendők arra, hogy a képzett mester előálljon: azt szükségtelen bővebben indokolni, önmagát igazolja, az élettapasztalat bizonyítja. A mondottakra lehet egy közeleső ellenérv és ez az, „hogy a korlátlan iparszabadság sem zárja ki az ipartanítást és az iparban természetszerűen élő tökélyesbülést, sőt annál nagyobb indokolója annak, minél szabadabbá tette a munka versenyét. Nincs semmi, mi akadályozhatná az ipart abban, hogy benne az ügyesebbek, képzettebbek ne boldoguljanak. Éppen a legszabadabb verseny mellett a legjobb munkának akad legnagyobb kelendősége, alegjövedelmezőbbpiacza." Azonban t. ház, ennek ellentmond a concrét események elbírálásában legnagyobb logicus, ellentmond az élet tapasztalata. Jó hosszú ideje annak, hogy nálunk az ipar teljesen szabaddá lett téve; elég hosszú arra, hogy a belőle kifejlett helyzet világos következtetésekre nyújtson alapot. És ? — Az ipar terére átvitt szabad versenyből várandott fejlődés, valamint a szabadiparosok reméllett boldogulása helyett nem-e magának az iparnak rohamos hanyatlását, roszszabbulását, magoknak az iparosoknak pedig mindig általánosabbá vált pauperismusát látjuk-e ? És mért? Egyszerűen azon okból, mert nem az iparképzettség, nem az emberi társadalom hasznáért producáló munka kelt versenyre; hanem ellene versenyre kelt amaz elementáris hatalommal, a tőkével egyesült tízérkedési ügyesség, a kontár szédelgés, a productiv munkának saját önző czéljaira való kiaknázására. Az iparból lett üzérkedés. — Az iparosok érezve azt, hogy jártasságuk és szorgalmuk daczára e harczot soká ki nem állhatják, vagy maguk is az üzérkedésre adták magukat, vagy a bérmunkások lealázó helyzetébe alacsonyodtak. Ily verseny mellett miként k fejlődhetett volna az ipar ? Egyrészt kitéve a nagyipar nyomásának, másrészt saját maga körében corrumpálva, elnyomva az üzérkedés által, miként prosperálhatott az iparos ? Sőt az ily állapot erkölcsileg is nyomasztó hatással kellett, hogy legyen az iparosra. Ezelőtt kiművelésre a leghatályosabb ösztönt azon öntudat adta, hogy egyszer önálló iparos leend, sorsa saját kezében lesz letéve, saját tanulságától, szorgalmas iparkodásától fog függni jövője. Ma? Ha a legjobb esetben tőkével rendelkezik, megkezdheti elleneseivel a problematicus versenyt; ha pedig, a mi a leggyakoribb, ilyennel nem bir: vagy a gyár kerekeihez lesz kötve élete, vagy pedig bérencze lesz haszonleső munkaadójának. Ily kétségbeejtő jövő valóban hatalmas impulsus lehet arra, hogy az ipar jelöltje magát teljes erővel jövendő páh ájára előképezze. A mondottak után nem tehetem, hogy örömmel ne vegyem, teljes meggyőződésem melegével beleegyezésemet ne adjam a törvényjavaslat módosított 4-ik §-hoz, mely legalább bizonyos — hogy mondjam műszaki képzettséget igénylő iparágak űzésére a qualificatiót kötelezőnek határozza. Teszem ezt a legközelebbi érdekeltség hangulatából is, miután oly várost van szerencsém képviselni, mely polgárai egyeteméből egy tisztes, kiváló törekvésű, ernyedetlen munkásságú iparos osztálylyal jeleskedik. Sőt örülök, hogy itt — bocsánat a kitérésért — alkalmam lehetetett arra, hogy küldőim nevében hálás köszönetemet nyilváníthassam a magas kormány kiváló jótéteményeért, melylyel Újvidéken az ipar emelését egy minta szerűen berendezett és szakavatottan vezetett ipariskolával foganatosítani sietett. — Visszatérőleg a 4. §-ra, ugyhiszem nincs, kit kiválóan meg nem nyugtatna az abban insinuált ipariskolák, főleg iparműhelyek felállításának reménye. E practicus intézményeknek az ipar fejlődésére lesz oly értékök, mely bármily kedvező törvényjavaslattal felér. És elegendő erejök lesz sokban ellensúlyozni ama nehézségeket, melyekbe az ipari qulificatió az utólagos módosítások 7. é« 47. §-ai által bonyolult. Ismeretes ugyanis amaz erős ellenhatás, melyet e két czikkely keltett, melyek az egyik iparágból a másikba való átmenetelt, sőt több, talán heterogén iparágak központosítását teszik szabaddá, illetve ezeket az egyszeri qualificatiótól teszik függővé. Erős ellenvetésül hozatik fel, hogy azok olybá veendők, mint a midőn egyik kezünkkel adunk, a másikkal elveszünk. Felhozatik erős érveléssel, hogy eme két czikkely a negyedikkel combinálva és az ipari qualificátió vezéreszméjét tartva szem előtt, bizonyos észtani ellentmondásban állanának, subsírátumot nélkülöznének. Magam részéről kevésbé találom azokat veszélyeseknek, ha az emberi természetből kiindulva, azt tekintem, hogy a legiöbb ember csak a végső kényszer esetében hagyja el ama pályát, melyre