Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-258

258. országos ülés várt. De t. ház, másutt, a hol a parlamentarismus nem fictio és nem párturalom, ott a kormányelnökök ilyen pénz- és véráldozatokkal járó s nagyobb haderőt mozgásba hozó mozgalmak esetén nem szoktak interpellátióra várni, hanem az ügy fejlődését s annak hivatalos htí képét rögtön a parlament elé szokták terjeszteni. De hiszen az interpellátió kétszeresen is megtörtént, megtörtént előzetesen Németh Albert felszólalásakor és megtörtént utólagosan Helfy t. barátom beszédének bevezető részében s a kormányelnök nr még erre sem tette meg hivatalos jelentését; talán azért, hogy igy könnyebb lesz a czáfolat. Ekként t. ház, a parlament még most sincsen azon helyzetben, hogy a horvátországi események hű képét maga előtt lássa, kénytelenek vagyunk okoskodásainkat hírlapi közleményekre fektetni, a melyekről épen maga a kormányelnök nr is kijelentette, hogy azok gyakran túlzottak voltak. A mi különben a ministerelnök ur beszédét illeti, abban én nem csak kevés vigasztalót, hanem kevés czáfolni valót is találok. Mert az, miszerint ő is átlátja, hogy a horvát viszonyokon változtatni kell, de a kiegyezés revisióját akkorra hagyja, mikor a kedélyek lecsendesülnek, — nagyon sovány vigasztalás reánk nézve, mert hiszen a horvát intéző körök — melyek minden látszat szerint most is vezették a mozgalmat — majd gondoskodni fognak arról, hogy az izgalom le ne csendesedjék, mert hát ez az állapot nagyon tetszetős lehet nekik, a midőn területüket behálózzuk magyar pénzen épült vasutakkal, midőn mi itthon sártengerbe fúlunk s minden évben 3—4 milliót ráfizetünk az ő közigazgatási s más költségeikre s ezért cserébe még csak jelezni sem merjük, hogy ama terület a magyar államhoz tartozik. De visszatérek a pénzügyminister úrhoz, mert beszédében van egy igen figyelemre méltó rész, a mely oly hatalmasan, oly parancsolólag követeli azt, a mit mi a Helfy t. barátom által benyújtott ellenindítvány harmadik pontjában szorgalmazunk: Horvátországgal való viszonyunk megváltoztatását. Hisz az, a mit a pénzügyminister ur az ottani közigazgatási és adózási viszonyokra vonatkozólag előadott, az iszonyatos, az valóban megdöbbentő s hihetetlennek tetszenék, ha a pénzügyminister ur hivatalos adatokra nem hivatkozott volna. Mert az, hogy létezhessék olyan önkormányzat, a mely az ugy is igen terhes állami adón felül még 100—200 százalékos községi pótadót vessen ki a különben is silány talajon élő szegény népre, hogy a községek által megtéríteni kelletett sikkasztások oly gyakoriak legyenek s hogy e sikkasztásokat nem az oda való autonóm közegek, hanem csakis ami pénzügyi közegeink fedezzék fel: valóban minden fogalmat felülmúl s mutatja, hogy Horvátországoktóber 8 1883 47 ban a közigazgatás oly kezekben van, mint a minővel Boszniát boldogították, a mely elégséges volt arra, hogy három év alatt minden bosnyákot halálos ellenségünkké tegyen. Nem csodálkozhatunk tehát, ha a horvátok ellenszenvesek irántunk, hisz az a népzsarolás mind a mi nevünkben, a mi rovásunkra történik. (Ugy van! a szélső haloldalon.) Ott ugy látszik, egy Augias istállója, van a felhalmozódott visszaéléseknek, a melyet nemcsak a mi, hanem a horvátok érdekében is revisio által ki kell tisztítanunk. (Ugy van! a szélső baloldalon.) És most t. ház, kegyes engedelmével áttérek magára a horvát ügy érdemleges méltatására és a tárgyalás alapját képező határozati javaslatra. T. ház! Előttem felszólalt Helfy barátom bőven kifejtette a horvát ügynél követett eljárás alkotmányellenességét, én a kérdés közjogi és történelmi oldalával kívánok igen röviden foglalkozni. Azok, a mik Horvátországban történnek, szomorú tünetei, de természetes és okszerű folyományai a közösügyes rendszernek és a kormányaink által eddig követett kül- és belpolitikának, mely a jog uralma helyére az opportunitás sikamlós tanait helyezé ; azon politikának, mely minden kérdésnél a hátrálás, az engedékenység elméletét alkalmazta; a mely minden alkudozásnál, az érdekösszeütközés minden eseteinél hazánk jogait és érdekeit háttérbe engedte szorítani. A külügyi kérdésekben a legcsekélyebb országocskák, még a hét szilvafás Montenegró is büntetlenül paczkázott és paczkázik velünk, mert a jelszó az volt, hogy az erősebbnek engedni kell. Belügyi kérdéseinkben, legalább Ausztriával szemben, a jelszó meg lett fordítva s hazánk legfontosabb életkérdéseiben: a hadsereg, bank és vám kérdéseinél azért kellé épen nekünk és hazánk érdekeinek háttérbe szorulni, mert állítólag gyengék vagyunk. Erőnk és gyengeségünk egyaránt ürügyül szolgált hazánk megalázására és megkárosítására. (Igaz! Ugy van!) A nemzetiségi túlkapásokat és feszengéseket egyenesen a kormány opportunitási politikája idézte elő és növelte nagyra az által, hogy azokat eszközül használta a nemzet, jobban mondva magyar államellenes czéljainak kivitelére. Avagy a magyar hadsereget, a magyar önálló pénzügyet és a külön vámterületet nem a horvát és szász szavazatok segélyével döntötte-e meg a kormány V Avagy a bosnyák merénylet nem az ő támogatásuk alapján jött-e létre? s minden reactionarius és centralisticus intézményeket nem az ő szavazataik segébyével honosított-e ? Ezért a kormány sok mindent elnézett nekik, sok mindenben transigált a magynr állam rovására. Ekként engedte fejünkre nőni, ekként táplálta merészségüket s ily módon