Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-260

260. országos ülés október 10. 1883. 101 vére, a szerb elem oly annyiraperhorrescálja ezen egyesülést, hogy abból soha semmi sem lesz. Ez az eszme tökéletesen lejártamagát, vagy legalább lejáróban van még abban a nagy birodalomban is, a mely azt a legjobban propagálta mindez ideig: Oroszországban, egy oly óriási birodalomban, mely a legkülönfélébb zagyvalékból van összetéve, hol tatárok, kirgizek, samojédok, nogaji tatárok, szóval mindenféle nép él egymás mellett — ezen birodalomban igen veszélyes elv volna a nemzetiségi eszme alapján tömöríteni a birodalmat. Ezen eszmétől itt lenn sem kell félni s a mint egyszer megértettük egymást a horvátokkal, a mint egyszer tanújelét adtuk annak, hogy őket megmagyarosítani nem akarjuk és a mint meggyőződtek arról, hogy a magyarosítástól nem kell félniök, mindazon nehézségek, a melyek fenmaradnak, el fognak enyészni, Én tehát igenis kívánom a revisiót és a mint nem fogadom el egyrészről azon javaslatot, a melyet a ministerelnök ur benyújtott: ugy hozzájárulok másfelől azon pontozatokhoz, melyeket határozati javaslatában Helfy képviselőtársam benyújtott. (Helyeslés a szélső halon.) Füzesséry Géza! A miért a tárgyalás alatt levő ügyben szólásra jelentkeztem, azon egyedüli okon történt, hogy a tisztelt háznak, de egyszersmind a kormánynak is figyelmébe ajánlhassak egy körülményt, melynek méltatása nem érdeknélküli azon czél elérésére, melyet, meg vagyok győződve, minden igaz hazafi, minden józan polititicus, minden alkotmányos érzelmű, sőt nem kétkedem kimondani — minden becsületes ember — innen a Dráván és tói — fődolognak tart, hogy a magyar-horvát viszony nemcsak békés megoldásra, de állandó testvéri állapotra juthasson. Foglalkozásomnál fogva, mint gyakorló jogász, sohasem igyekeztem szép beszédet tartani, hanem a dologgal foglalkozom és azzal, a mit mindenben nagy fontosságúnak tapasztaltam: az opportunitással. Bevégzett tények vannak előttünk; — nagy ember tanítása, hogy a tényeknek logicájuk van és ezekkel számolni kell. Letépték az ország czímerét — ez a tény, mely nem tür qualifkatiót, az okadatolás pedig, hogy a magyar felirat miatt történt — súlyosító körülményt képez. Ennek ellenében azt hiszem, mi, kik nem ülünk a kormány székein, aligha feleltünk volna egyébként, mint erőhatalommal, hogy az ország czímerének mindenütt, a meddig hatalmunk elér, fegyverrel is tiszteletet parancsoljunk. Nagyon fontosnak Ítélem a kérdést s azért fölötte szomorúnak tartom a felfogást, hogy az ellenzék ez esetben is teljesíteni való kötelességet talál; szomorúnak tartom kettős okon, mert oly kérdésben,melyhen a kormány nyomban oly eljárást követett melylyel meggyalázott ezímerünknek tiszteletet parancsolt; nem kérdem, jól, rosszul tette-e, de opportunusnak tartom, hogy az egész nemzet mint egy ember támogatására keljen. — Másrészt nem hiszem, hogy Horvátországban rendet, békét, barátságot fogunk teremteni az által, ha a kormánynak bizalmatlanságot szavazunk. A feladat azonban még előttünk van, hogy Horvátországban békét, bizalmat eszközöljünk, melyet nem szuronyok őriznek, világot kell gyújtanunk, melynél belássák, hogy a nagyvilágon kívülünk nincsen jobb barátjuk, alkotmányuk, nemzetiségüknek egyedüli oszlopai vagyunk! Azt hiszem, ezen kérdés horderejét senki sem vonja kétségbe. Ki kételkedik azon, hogy a kettős feiratú ezínier csakis ürügyül szolgált a magyarellenes demonstratióra, mely lázadássá fajult? Ki kételkedik, hogy a lázadás kitört volna a czímerek nélkül is; hiszen az elámított nép több helyen saját tartománya czímerét törte össze, hogy általa a magyar elleni gyűlöletét kimutassa. Nem nagy bölcsesség kell kitalálni, bátran kimondom, hogy a ezímerkérdésben pánszláv mozgalmat észlelek, mely iránt esetleg gr. Kálnoky lehet hivatva felelni. Már ha nem tévedek, vagy legalább van lehetősége, akkor bizonyára legfőbb figyelmünket arra kell irányozni, a mivel ezen veszélyt, mely velünk őket is elmentheti, eltávolíthatjuk. Észre kell őket téríteni és meggyőzni arról, hogy a mire 1000 éven át nem gondoltunk, nem akarjuk őket alkotmányos insti tutiójukban háborgatni, nemzetiségüket elnyomni. Mert ha a Dráván túl csak addig lesz béke, nyugalom, inig a közös generális parancsol, vagy mi ott gyűlöletesebb lenne — egy magyar királyi biztos: akkor oly teher lesz nekünk Horvátország és annyi erőnket fogja felemészteni, melyet más irányban értékesebben tudnánk felhasználni. És bizonyos —- nem épen lehetetlen eventualitás idején végzetes következményeket szülhetne. Miután azonban Horvátországot csak akkor mondhatjuk magunkénak, ha lakosai velünk éreznek, arra kell törekedni, hogy az alkotmányos állapot mielőbb helyreállittatván, megtaláljuk'a czélra vezető módozatokat. És most jövök beszédem elején érintett körülményre. Mindenki tudja, mily nagy fontosságú factora Magyarország közjogának , közéletének a kath. clérus; ki nem ismeri a múltban és jelenben Magyarországon a kath. clérus hazafiságát az ország prímásától az utolsó káplánig, ki ne ismerné ezen clérusnak, a főtől az utolsó lelkészkedő papságig mindenkori érdemeit a magyar nemzet iránt? Fájdalom, Horvátországban nem igy van! Senki sem fogja kétségbe vonni a papság