Képviselőházi napló, 1881. XI. kötet • 1883. márczius 9–április 9.

Ülésnapok - 1881-207

207 orstógos ülés márczins 14. 1883. 133 Bartha Miklós: (Halljuk ! Halljuk !) T. ház ! Azt hiszem, nem igen van ember Magyarországon, a ki már régen ne óhajtaná, hogy középiskolai oktatásügyünk általános törvény útján szabályoztassék. A magasabb cultnra és az államiság érdekei egyaránt követelik ezt már régóta. Azt az anarchiát, mely a tudományos mérték meghatározásánál országszerte uralkodik, meg kell szüntetni, ha azt nem akarjuk, hogy középiskoláink teljesen letérve feladatuk magaslatáról, növendéktoborzó intézetekké fajuljanak, a hol araszszal mérik az osztályzatot, a felelősségnek semmi súlyát nem érezvén a bizonyítványok kiállításánál. Az is tűrhetetlen volt középiskolai rendszerünkben, hogy a tanárképesítés nem volt elég szabatosan és elég kötelezőleg körülírva. A legtűrhetetlenebb pedig az volt, hogy olyan intézetek is vannak, melyek nem a magyar haza szeretetében növelik fel az ifjúságot, hanem ugy bocsájtják — rendesen külföldi — egyetemre s később az életbe, hogy az illető kedélye nincsen sem megművelve, sem megtermékenyítve a honpolgári kötelezettségek érzelmei által. Ily körülmények között élénken érzem én is annak szükségét, hogy viszonyainknak, nemzeti természetünknek és a kor igényeinek megfelelő középiskolai törvény alkottassák. így fogva fel a dolgot, mindenesetre nagy felelősséggel jár egy olyan javaslatot el nem fogadni, mely azzal a követeléssel lép föl, hogy a középiskoláknak a tanulók tudományos mértékében, a tanárok képesítésében és a magyar állameszme elhanyagolásában gyakorta nyilvánuló visszásságait kiegyenlítse. (Halljuk'.) Elismerem t. ház, hogy az előttünk fekvő javaslat a bajok egy részén segíteni törekszik. Átlátom azt, hogy a tanári jogosultság megszerzésének állami szabályozása épen nálunk, hol az államegység eszméje még nem hajtott minden honpolgár szivében elég erős gyökérszálakat, el nem engedhető szükségesség. Elismerem, hogy a külföldi segélyezés korlátozása, a felsőbb osztályokban a magyar nyelvnek és irodalomnak magyar nyelven való tanítása, ugyanezen tárgyaknak a tantervbe való fölvétele, a tanárvizsgálati nyelv meghatározása — oly intézkedések, melyek az eddigi helyzettel szemben tetemes javulást ígérnek. Azt sem fogom tagadni, hogy midőn a kormány fentartja a tankönyvek megvizsgálásának, eltiltásának és elkobzásának jogát; midőn gondoskodik némely iskola bezáratásának eshetőségéről, vagy nyilvánossági jogának megvonhatásáról: oly czéltudatos törekvést árul el, mely gátat kivan végrevalvhára vetni az állam azon indokolatlan türelmének, a mely valóságos melegágya volt a nemzetiségi szédelgők tanainak. De midőn mindezt elismerem, önként merül fel a kérdés, hogy e csak némi • részben oktatási és pedagógiai, hanem legnagyobb részben^ államrendőri feladatok kitűzése és megoldása (Igás! Igaz! a szélső baloldalon) megoldja-e egyszersmind a középiskolázás kérdését a maga nagyságában ? Vájjon az általam előszámlált előnyöket csupán azon nagy áldozatok árán lehet megszerezni, melyeket e javaslat az iskolázás ügyétől követel? Én azt hiszem, hogy nem. Amaz előnyök jól, sőt jobban megfértek volna egy jó törvény sánczai között. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Nem szükség azokért középiskoláink történelmi fejlődésének oly sok gyökérszálát ketté metszeni; nem szükség a formalitások legmerevebb békóiba zárni a középiskolák életét; nem volt szükség közoktatásügyünket a ministeri beavatkozásokkal annyira elárasztani, hogy abba fúljon a tanárok minden öntevékenysége. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Én azt a kevés jót, mit a tanárok képesítése és a magyar állameszme szempontjából e javaslatban találtam, ugy képzelem, mint a fűszert az elrontott ételben: csak arra való, hogy az étel rósz voltát még inkább feltüntesse. Számba véve a közóhajtást, mely e javaslathoz fűződik s megemlékezve az előkészületeknek, enquetirozásoknak és szövegezéseknek azon sokféle nemeiről, melyek e javaslatot megelőzték s tudva azt, hogy olyan ügyről van szó, melynek szálai egyfelől történelmi fejleményű érdekekkel vannak összefonva, másfelől vezető fonalul szolgálnak culturáiis haladásunk nagyfontosságú mezején: azt reméltem t. ház, hogy oly javaslatot nyerünk tárgyalási alapul, mely — a nehéz küzdelmek árán megszerzett történeti jogok számbavételével, a kor igényei szerint veti meg alapját a jövő nemzedékek hazafias, erkölcsi, értelmi és testi nevelésének. Bölcs compromissumot vártam tehát a meglevő állapotok s a tudományos fejlődés igenjééi között. De nem kaptuk meg sem az egyiket, sem a másikat. A bizonyításért nem kell messze fáradnunk. A kérvények hosszú sorozata s azon tiltakozások, melyek a t. ház előtt feküsznek, élénken tanúsítják, hogy a középiskolákat fentartó fekezetek mily nagy aggodalommal tekintenek e javaslatra s mennyire sértve érzik általa önrendelkezési jogukat. Az igaz, hogy ez még nem azt teszi, mintha a javaslat feltétlenül rósz lenne, mert ez inkább csak symptomája, mint mértéke a javaslatnak. De ha azt látjuk, hogy az aggodalmak jó nagy része jogosult; ha tekintetbe veszszük, hogy a suprema inspectió czímén oly beavatkozásokat igényel a kormány, melyekre sem a tudományos képzettség, sem az állameszme szempontjából semmi szükség nincs: (Igaz! Igaz! a szélső baloldalon) akkor lehetetlen elzárkóznunk azon föltevéstől, hogy itt a központosítási iránynak az iskolák eddigi önkormányzati életével merőben ellentétes rendszere czéloztatik. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Nem