Képviselőházi napló, 1881. IX. kötet • 1883. január 12–január 31.

Ülésnapok - 1881-170

188 170. országos filós január 20 Í883. nek engedelmeskedik; a polgári tü: vények sértése, ha papi kötelességét akarja teljesíteni? Mit eredményezett a gyakorlatban ezen 53. §. V — Talán legújabb történelmünk büszkeségére, a vallási türelem szellemének nagy dicsőségére szolgáló dolgot cselekedtek azok a protestáns pap urak, kik a tatai káplányt és egy-két más kath. papot a vádlottak padjára vittek csupán azért, mert a kath. papok a törvényt nem ugy magyarázták, a mint például Czékus superintendens ur azt követelni jónak látta? — Hová visz az ezen 53. §. által megnyitott útja a felekezeti súrlódásoknak, a vallási szenvedélyek felizgatásának? Sokkal nagyobb hálával tartozunk az isteni gondviselésnek, hogy szegény hazánk ezer bajai között, legalább vallási viharok nem tépik a belbéke nehéz küzdelmek árán megszerzett édes állapotot, semhogy szükségtelenül provokált súrlódások által elmúlt századok sötét harczait idéznők vissza közénk! Miért is, habár én, valamint társaim, a kath. papság elismeréssel vagyunk a t. kormány azon méltányos elj'árasa iránt, hogy birói döntvény által igyekezett ezen 53. §. túlhajtott szigorát mérsékelni, szükségesnek tartom egész tisztelettel kijelenteni, hogy mi ezen jóakaratú intézkedésben megnyugvást találni épen nem tudunk. Fáj nekünk t. ház, hogy akkor, midőn megsértett alkotmányos jogaink, lelkiismereti szabadságunk gyökeres orvoslása segíthet csak bajunkon, az, a mit kapunk, nem a joggal megkívánhatott teljes jog, hanem a favor in judioe-féle elvnek vajmi kétes értékű kegyelme! Miért is szükséges t. ház, hogy büntető kódexünk kérdéses 53. §-a alkotmányos törvény által módosittassék, s hogy ez iránt a t. ház novellaris utón intézkedjék, — a lelkiismereti szabadság s a polgári béke nagy érdekeinek biztosítására. Nem lenne t. ház, a kath. papság hü letéteményese az evangéliumi türelem, szelídség és szeretet azon szellemének, mely polgárosodásunk, civilisatiónk alapját képezi, — ha osztály- vagy fajgyűlölet által vezettetve, megtagadná a felebarátszeretet isteni tanát. Ebbői kifolyólag nagj'on tévedne az, ki a kath. papságnak a keresztények és zsidók között törvényhatóságilag létesíteni szándékolt polgári házasság ellenében elfoglalt álláspontját vallási vagy fajgyűlölet nemtelen érzetére vinné vissza. Az egyedül helyes, az egyedül igaz indok t. ház, mely ez ügyben a kath. papságot vezeti: vallási és politikai. A kath. egyház dogmatikus álláspontja a házasság szentségét illetőleg ismeretes. E tan minden kath. papra és nem papra nézve lelkiismeretben kötelező magatartást involvál. — S ha egyes államokban az egyház nem állhatta is útját a polgári házasság behozatalának, azt a maga részéről csak mint modus vivendit fogadta el, föntartván és érvényesítvén mindazon praeservátákat, melyek a házasság szentségének dogmaticus jellegét és canoni következményeit biztosítják. Eltekintve attól, hogy olyan házasság, mely keresztény és zsidó között köttetik, a kath. felet megfosztja a vallási élet azon vigaszaitól és felemelő magasztos hatásától, melyre a kebelnek oly sokszor van szüksége, az egyház az ő híveinek s azok gyermekeinek vallási állapotát látja veszélyeztetve az olyan házasságban, hol az egyik fél nem keresztény s a hitetlenség vagy legalább is vallási indiferentismus növényházát látja azon házasságban, hol ellenkező vallási tanok, vallási nézetek, érzelmek és hagyományok emelnek válaszfalat a házasfelek lelkiismerete között. Ezenfelül a házassági elválás lehetősége által a házasság szentségi jellegét képező felbonthatlanság megingatása a házas élet fegyelmét, erkölcseit, állandóságát annyira meglazítja, hogy a közerkölcsök általános megromlása ellenében gátot emelni többé nem lehet. Ezen aggodalom oly megdönthetlen meggyőződése az egyháznak, hogy VII. Fiús pápa készebb volt a korzikai óriásnak, I. Napóleonnak haragját magára s a pápai államokra zúdítani, semhogy Európa akkori dictáíorának házassági elválásához pápai sanctióját adta volna. (Halljuk! Halljuk!) S ha ily nyomós érvek harczoínak a keresztények és zsidók között létesíteni szándékolt házasság valláserkölcsi következményei ellen, ha látjuk, hogy a kedélyek eivadulása, a jellemek elfajulása, az erkölcsi fogalmak megromlása folytán mint tengerár emelkednek a kétségbeejtő bűnök, a vallásos hit és érzelmek pusztulásának csalhatatlan jelei: lehetne-e politikailag is indokolni olyan törvényhozási intézkedést, melyről a priori is bizonyos, hogy a nemzeti jellem, a nemzeti erkölcsök megromlására vezet. A magyar faj, a magyar állam jövője csak múltjának alapján lehet biztosítva. Ezen alap pedig t. ház, kizárólag keresztény. A ki tehát a magyar faj, a magyar állam ezen keresztény jellemét támadja meg, az bűnt követ el fajunk és államunk jövője ellen. {Halljuk! Halljuk!) Ám a zsidó faj ellenállási képessége a faji assimüatióhan sehol sem bizonyul oly szívósnak, mint épen Magyarországon. Évszázadok hosszú során át nem volt képes átidomulni. Pedig az együttélésnek, az érintkezésnek ezen szálai fűzték őket kezdet óta hozzánk; s mégis azt tapasztaljuk, hogy nagyban és egészben a germanisátió focusát képezik, erkölcsökben és szokásokban pedig a magyar szokásokhoz, a magyar erkölcsökhöz idegenek maradtak. (Halljuk! Halljuk !) Talán a keresztényekkel való összeházasításuk ezen sajnos állapotoknak véget vetne? Nem hivatkozom sem Bukle, sem Kolb véleményeire, hogy védveket hozzak fel azon ethnograíiai törve-