Képviselőházi napló, 1881. VIII. kötet • 1882. deczember 4–1883. január 11.
Ülésnapok - 1881-147
7G 147. országos ülés deczember 6. 1SS2.* gok csak a legüdvösebben fognak értékesíttetni. (Helyeslés.) Azért kérve kérem a t. pénzügyminister urai, üdvözölvén kijelentését, méltóztassék minden eszközzel oda törekedni, hogy ez minélelőbb realizálíaseék és a csángók betelepítése örvendetes ténynyé váljék. Én bízom a magyar társadalom liazafiasságában, hogy társadalmi utón is elősegíted fogja tőle telhetőleg ezen betelepítést és a magyar alföld azon határain néhány virágzó, — bár minél több — új magyar község megtelepítését. Azonban, mig a t. pénzu'gyminister ur kijelentésének ezen részét örömmel elfogadnám, másrészről megvallom, kissé megütköztem a niinister ur azon kijelentésén, hogy — a mint bár helyesen különböztette meg a Bukovinában és a Romániában lakó magyarokat — ezen utóbbiakra nézve azt méltóztatott mondani, hogy ezek betelepítésére nézve a kormánynak bizonyos óvatosságra van szüksége. Gr. Szapáry Gyula pénzügyminister (közbeszól): A stipendiumokra nézve mondtam. Thaly Kálmán: Azt hittem, hogy a betelepítésre. Azt is feljegyeztem, hogy a reciprocitásra is méltóztatott utalni, hogy t. i. azon külföldi államok reciprocitást gyakorolhatnának. Gr. Szapáry Gyula pénzügyminister (közbeszól): Ezr is a stipendiumokra értettem. Thaly Kálmán: Ha igy méltóztatott érteni, akkor nagyon rendén van. De ha arra czélzott volna a kijelentés, hogy a külföldi állam a mi földünkön lakó hasonnemzetiségű románokat kicsalná és kitelepítésre csábítaná lakóinkat, én ebben valami nagy veszedelmet nem látnék, mert meg vagyok győződve, hogy ezen kivándorlás oly tömeges ugy sem volna, hogy általa puszta területek keletkeznének. (Sálijuk! a szélső baloldalon.) De továbbá majdnem hason tömeges betelepítést lehetne eszközölni, különösen Moldvából Magyarországba, akár Erdélybe az épen ott lakó csángó-székely, kún- és besenyő eredetű véreinkből, kiknek száma megközelíti a 300,000-et, hogyha a Moldva- és Oláhorezág községeiben és Beszarábiában lakó magyarság maradványait összevesszük. Ezt határozottan állíthatom, nemcsak László munkájából, hanem egyéb utazási adatokból és statistikai kimutatásokból ia, minthogy ezen ügyet folytonosan figyelemmel kisérem. Részemről tehát abban, hogyha a román komány megnyugodnék benne, vagy oly ajánlatot tenne, hogy az egyenlő vagyonosságú oláhmagyar községek lakóiért, természetesen az ő beleegyezésükkel, csángómagyarokat engedne át, veszélyt nem látok. (Helyeslés a szélső baloldalon.) sőt állítom, hogy én ezen — ha ugy tetszik — egerét csak örömmel üdvözölném. (Helyeslés a ssäső lalóldalon.) T. ház! Félmilliónál többre ment Moldva- I ban, különösen annak Kumania név alatt ismert nyugoti területén a magyarság száma még nem oly sok idővel ezelőtt s a múlt század végén Beszarábiában magyar telepek virágozlak, melyek most el vannak oroszosodva és oláhosodva. A Moldvában lakó véreinket napról napra inkább az a sors várja, mert magyar oskolákat ott a román kormány nem tűr, az oláh iskolák és az orosz papok működése folytán pedig mindinkább elenyészik ott a magyarság, ugy hogy mondhatni: „proximus ardet Ucalegon". Ha ezeket megmenteni akarjuk, ezt minél előbb kell tenni. Meg kell ragadnunk az egyedül rendelkezésünkre álló eszközöket is. Különösen az állami jószágoknak folyamatban levő elárúsítása kedvező alkalmat nyújt vagy nyújtana nem csak a bukovinai, de a Moldvában elszórt magyarok visszatelepítésére is, feltéve természetesen mindig azt, hogy ők maguk akarnak visszajönni. Ezt legnagyobb részükről nézve állítani lehet, legalább a bukovinai magyarok magatartásából ezt kell következtetnem. Jól tudom én, hogy a Bukarestben, Galatzon és más nagyobb városokban tömegesen lakó magyar iparosok, kik a jobb kereset folytán mentek oda lakni, nem kivannak visszatelepittetni, nemis azokra czélzok, de a szegény földmívelő csángó népre, a mely, ha jobb vagy csak hasonló minőségű földet kaphat saját vérei hazájában, mint a miből odakünn a kemény és idegen nyomás alatt kénytelen tengődni, bizonyára örömmel fog visszatérni. T. ház! Meg vagyok győződve, hogy ha a t. ministerelnök úrban csak tizedrésze is van annak a magyar nemzeti szeretetnek, a melylyel gróf Széchényi István viseltetett saját vérei és faja iránt, akkor meg fogja a t. ministerelnök ur a módokat találni arra, hogy a t. pénzügyminister úrral egyetértve ezen Moldvában még nagy számmal élő, de már-már haldokló és tengődő véreink betelepítésére vonatkozólag is az illető átak és módok megtaláltassanak és ezeknek hazánkba vezérlése annak módja szerint kisebb-nagyobb csoportokban — a mint a t. kormányférfiak bölcsesége jónak látja — reálizáltasséL Ez oly törekvés, a melyet semmiféle idegen állam kárhoztatni nem fog, a mennyiben épen egész Európában látjuk a nemzetek tömörülését szemeink előtt végbe menni, tehát mi is csak & többi nemzetek példáját követjük akkor, ha elszegényedett véreink után nyújtjuk ki segítő kezeinket. Ez nem csak emberi ösztön; ösztöne ez még az okossággal nem biró állatoknak is; még a tigris is kész életét adni a maga kölykeért: és csak a magyar nemzet lenne még a tigrisnél is kegyetlenebb anya, mely a maga véreit tétlenül nézve, elenyészni, elnyomatni, elpusztulni engedné?
