Képviselőházi napló, 1881. V. kötet • 1882. márczius 29–május 22.
Ülésnapok - 1881-107
107. országos ülés május 20. 1882. 339 hogy ellenséges területre nem lehet előnyomulni, ott nem lehet megtenni a kellő intézkedéseket a hadsereg biztonságának megóvására, vájjon kérdem, mennyivel állana ez kevésbé elő akkor, hogy ha ugy, mint a ministerelnök okoskodása sejtetni látszik, minden ily esetben a delegatiótól kellene kérni a megszavazást? (Ugy van balfelbl.) Ne tessék tehát az ily komoly ügyekben az okoskodásokat másoknak tulajdonított absurd feltevésekre fektetni. Az 1867: XII. t.-cz — és ez közjogunknak egyik sarkalatos alapelve — intézkedik a monarchia területének védelméről. Azon intézkedései, melyek az országgjdilés hatáskörét részben átviszik más testületekre, a legszorosabban értelmezendők; következtetések, magyarázatok, hasonlatok útján semmi sem csekély, sem nagy ügyben valamint az országgyűlés hatáskörétől elvonni és más testület hatáskörébe áttenni nem lehet, ha a törvény azt világos szavakkal nem mondja. (Helyeslés a hal- és a szélső haloldalon.) Ezen elv megcsonkítását, t. ház, nevezem én közjogunk alapjai megrendítésének, ezt nevezem én oly veszélyes tannak, melyet a ki felállít, az azután ne mondja itt a házban, hogy ő védi a törvényt és védi az alkotmányt. (Helyeslés hal felöl.) Védi a törvényt igen, úgy hogy minden törvényt félremagyaráz, (Igazi a hal- és szélső haloldalon) úgy hogy végre semmi törvényben biztosíték található nem lesz, (Ugy van! a bal- és a szélső baloldalon) és védi az alkotmányt úgy, hogy a törvények elmagyarázása által magának ennek az alkotmánynak alapelvei is megrendülhetnének, (Ugy van! a hal- és a szélső baloldalon.) ha az szerencsére nem volna elég szilárd arra, hogy más viharokat is kiálijon, mint a ministerelnök ur filológiai tanulmányait. (Derültség, tetszés a bal- és a szélső haloldalon.) De t. ház, a competeutia kérdésére nézve a t. ministerelnök ur, szerintem ugyan elég szerencsétlenül, de igyekezett arra, hogy a ház előtt átgondoltan, okokkal támogatva, védje álláspontját; a kérdés politikai oldalára nézve azonban a t. ministerelnök ur az igyekezetet is mellőzhetőnek találta. Pedig a helyzet minden oldalról ez irányban komoly felhívást intéz azokhoz, a kik az ország ügyeit vezetik. A foglalást közvetlenül követett években, a legutóbbi két-három évben, bizonyos csend és látszólagos nyugalom állt be az elfoglalt tartományokban és ennek folytán beállt azok alapján lehetősége is — bár mint a ministerelnök ur tegnap maga is beismerte, a jövő koczkáztatásával —- hogy a megszállás költségei csekélyebb mértékre redukáltassanak. És ekkor megváltozott, különösen a többség soraiban, de nem tagadom, a közhangulatban is, a hangulat az occupatióra nézve; és ugyanazok, a kik az oecupatiót előbb ellenezték, később csak aggodalmak közt, resignatióval belenyugodtak, kezdtek fellélegzeni, kezdtek nekibátorodni e politikának, kezdték azt dicsőíteni. És nekünk ellenzékieknek, kik ezt a politikát ellenezték, kik az ebből folyható veszélyeket ecseteltük, ecseteltük pedig akkor, mikor még ideje lett volna azokat elkerülni, szemünkre lobbantották, hogy hát hol van azon nagy romlás, hol vannak azok a nagy veszélyek, melyek ezen occupatióból keletkeztek? Mi erre válaszoltuk azt, a mit a ministerelnök ur tegnapi felszólalásának tanulsága szerint sohasem méítátott figyelmére, hogy t. i. mi sohasem jósoltuk a holnap vagy holnapután bekövetkező romlást; de igenis, úgy látszik, tartottak attól azok, kiknek oly nagy örömet okozott, minőt csak a meglepetés szokott okozni, hogy két-három év múlva oly vészterhes következmények nem állottak be, minőktől titokban tartottak. Két-három évig ment igy a dolog. És mire ébredünk egy szép napon? Árra ébredünk, hogy mialatt a hatóságok azt jelentették Boszniából, hogy minden a legjobban megy, hogy a legmélyebb csend uralkodik, hogy még az újonezozási rendelet keresztülvitele sem fog komoly nehézségekbe ütközni; arra ébredünk, hogy lázadás van, hogy daczára annak, hogy a lázadás csak partiális, hogy — mint Szilágyi t. képviselőtársam kifejtette — az reánk nézve a lehetőleg legkedvezőbb körülmények közt keletkezett és folyt le, mégis 76,000 ember felállítására és — az eddig megszavazott összegeket tekintetbe véve — egy év alatt 35 millió forintra van szükségünk leküzdésére. Ezen szomorú eseményeknek, ha egy jó következménye lehet, ha élni tudunk vele, ez csak az, hogy véget vet annak az indokolatlan optimismusnak, melylyel a boszniai állapotokat tekintették, hogy megvizsgáljuk és meggondoljuk azon tényleges helyzetet, melyben vagyunk. A delegátióban, mikor ezen ügy megbeszéltetett, igen érdekes controversia fejlődött ki az occupationális politika kezdeményezője és barátai közt egyrészt és a jelenlegi közös kormány közt másrészt. Az egyik oldalról az vitattatott, hogy ez a felkelés a dolog természetében nem találja indokolását, hogy tehát nem magának az occupatiónak kell tulajdonítani azon bajokat, melyekkel küzdünk, hanem csak az admiuistratióban azóta elkövetett hibáknak. A másik részről, a közös kormány részéről természetesen azt vitatták, hogy ha fordulhattak is elő egyes gyarlóságok az administratióban, azok oly nagy jelentőségüeknek semmiesetre sem tartathatnak, hogy ezek folytán oly felkelés támadhatott volna; hanem az visszavezethető az ottani lakosok turbulens természetére, a felekezeti és a birtokviszonyokra, vagyis állandó momentumokra. Nem A ->* •io
