Képviselőházi napló, 1881. V. kötet • 1882. márczius 29–május 22.
Ülésnapok - 1881-107
107, országos ülés május 20. I8S2. 333 oly kényszer-reudszabálylyal is, a minő Bosznia megszállva tartásában rejlik; mihelyt másképen lehet, ezt a rendszabályt én is fölöslegesnek tartom. Csak az volna elhibázott politika, ha mi adnók ki kezünkből előbb a kardot, mintsem meggyőződtünk róla, hogy déli szomszédaink letették s azon túl békés és velünk a művelődés munkájában versenyző barátaink fognak lenni és maradni. Nem a túlterjeszkedés politikáját védem tehát én Bosznia megszállása mostani szükségszerűségének elismerésével; sőt óhajtom, hogy eljöjjön az idő minél előbb, mikor az szükségtelenné válik. Volt nem egyszer a miénk Bosznia és még több is, de az régen volt; most elég nekünk Magyarország, hogy ez egészen a mienk legyen: elég szép föladat, elég szép ezél nekünk ; de abból azután semmit sem engedünk; pedig legyen meggyőződve a szé ! ső ellenzék, hogy Polit képviselő ur sokat szeretne lealkudni. Azonban mindezek ellen, a miket mondottam, azt az ellenvetést teheti az ellenzék, hogy a most kitört és még eddig teljesen el nem nyomott lázadás megezáfolja az oceupatíonälis politika ezélszerüsége iránti hitünket. Elismerem, hogy ez ellenvetés tehető, de annak bizonyító erejét nem ismerhetem el. Higgadtan mérlegelve a dolgot, nem is biztathatta magát jogosan senki azzal a reménynyel — s a ki, biztosan csalódott — hogy mi Boszniában akár kedves vendégek fogunk lenni, akár hogy a két occupált tartomány népei hamar pacifikálhatok legyenek, és elveszítsék régi hajlamukat, mely folytonos lázongásokra sarkantyúzta őket. Meglehet, sőt valószínű az is, hogy a kormányzás félszegségei, az elrendelt ujonczozás is szülték a zavargásokat: noha viszont el kell ismerni, hogy oly nép közt, melynek egy része a régi uralma elvesztésén kesergő mohamedánokból, más része a régi elnyomottakból áll, kik most kizárólagos urak szeretnének lenni: nem is könnyű feladat a minden vágyaknak megfelelő kormányzás. De mi következik ebből? A ki a megszállást elejétől fogva veszélyesnek tartotta: az logikailag ugyan kivonhatja a jelenlegi súlyos bajokból azt a következtetést, hogy hagyjuk oda most a megszállott tartományokat; logikailag, mondom, kivonhatja ezt, de politikailag akkor is helytelenül tesz; mert még ha kárhozatos volt is bemenni oda, akkor is veszélyes lenne kijönni most és doeumentálni a világ és a keleti népek előtt, hogy meghátráltunk egy oly positióról, melyet pedig szükségesnek láttunk volna megtartani, hogy oly fába vágtuk a fejszénket, melyet ledönteni nem birtunk. Ennek beismerése a monarchia nagyhatalmi állásának, tekintélyének compromissiójával járna s veszélyesebb orvosság lenne, (Ellenmondás a szélső baloldalon) mint az a baj, melyet az ellenzék vele gyógyítani akart. így gondolkoznám az ellenzék álláspont| járói tekintve a dolgot. A magamén állva, természetesen még kevésbbé akarhatom föladni azt a positiót, melynek elfoglalását szükségesnek tartottam; még kevésbbé akarhatom azt, ha elgondolom, hogy ez esetben ama két tartomány Szerbiának és Montenegrónak jutna birtokába, de semmi esetre sem Törökországnak, sőt nagyon gyorsan követné azok sorsát a novibazári terület, Albánia és Dalmátia is. Rokonszenvet bizony nem aratnánk ez által a mi nagy mértékben megnövekedett szomszédainknál, hanem csak utat nyitnánk, sőt mutatnánk előttük, hogy annál többre vágyódjanak, (ügy van! a jobboldalon.) Hogy pedig mindez igy és nem másképen következnék be : azt lehet legalább is oly valószínűséggel jósolói, mint a mily valószinűtlenségre támaszkodik az ellenzék jövendölése a mi politikánk következményeit illetőleg. De hát csakugyan elvérezzünk Bosznia és Herczegovina hegyei közt s annak terméketlen szikláira szórjuk keserves millióinkat, melyeket legégetőbb szükségeink éhező szájából ragadunk ki? Ezt hangoztatja a t. ellenzék, ezt kérdezheti méltán az ország közvéleménye. És ki e kérdésre könnyedén felel, a ki nem méltányolja egész nagyságában a helyzet nehézségeit: valóban megérdemelné, hogy a haza és nép legmélyebbre vágó érdekei iránt frivol gondolkozás megbélyegző vádjával illettessék. De közülünk senki nem gondolkozik igy. Teljesen átérezzük, mint képviselők, a nagy erkölcsi felelősséget; ismerjük jól az áldozat súlyát, melyet ez újabb haditerhek megszavazásával a nemzet vállára rakunk, de megszavazzuk azokat nem mint szükségtelen bódítások árát, hanem mint a monarchia és hazánk védelmének és jövendő biztonságának érdekében elkerülhetetlenül szükséges költségeket. E szempontból kérem szavazatomat megbírálni. De ugyancsak ez a szempont nem akadálj-oz meg abban, hogy magam részéről is sürgősen ne kérjem a kormány t. elnökét, hogy tekintélyének és akaratának egész súlyával hasson oda, hogy a pénzbeli áldozatok azon minimumra reducáltassanak, mely mellett megvalósítható marad ama tartományoknak katonai megszállása és engedelmességben való tartása. A mit azonfölül közigazgatásilag lehet tenni azon tartományokért, az történjék azok jövedelméből, nem a mi pénzünkből. Hogy végül röviden összefoglaljam e kérdés felől táplált nézeteimet, befejezem beszédemet azzal, hogy szerintem Bosznia és Herczegovina birtokáért, mintczélért, egyetlen katonánk csontját sem érdemes feláldozni; úgy másrészről ama tartományok megszállását egy magasabb czélra vezető eszköz gyanánt eleitől fogva szükségesnek
