Képviselőházi napló, 1881. V. kötet • 1882. márczius 29–május 22.

Ülésnapok - 1881-107

326 ,07 orHágos ülés iaáj»s 20. 1882. mert ez volt mindig a kiindulási pont a lázadásban és ez ártott Törökországnak is, ez az oka Törökország veszedelmének. A ministerelnök ur is előadta, hogy azoknak a bosnyákoknak már szokásuk a lázadás. Ez ugy is van, mert már negyedik éve, mióta meggyőződtünk erről. Ebből tehát nem az következik, hogy a tartományokat meg kell hódítani, hanem az, hogy nem kell velők vesződni, hanem azoktól minél előbb megszabadulni. [Helyeslés a szélső balon.) Nem tudom, mit akart Jókai t. képviselő ur azzal, midőn azt állította, hogy Napóleon hatszázezer emberrel nem érte el azt, hogy Oroszország békeszerető kormányt adjon Európának és saját magának és hogy mi igenis sikert értünk el az annyiszor kárhoztatott bosnyák politikával. Ugyan micsoda sikert értünk ei ? Azt, hog3

r 80 milliót a magunk részéről és majdnem kétszer annyit osztrák részről és igy körülbelül 250 milliót költöttünk és ennek daczára még most is az orosz uralkodik ott és annak a pártja szítja a lázadást. Ha már annyit kellett költeni és annyi vért áldozni, vájjon nem jobb leit volna-e egy n«gy háborúra tartani ezen áldozatokat? Én nem értem ezen politikát és Jókai t. képviselő ur is elismeri, hogy bizony hiába, ez sok pénz; és nem használ a szurony és a golyó sem, hanem azt mondja: „Nekünk meg kell a délszlávokat nyerni". Lehet, t. ház, hogy másnak más a phantasiája, de nekem ebben legkisebb reményem sincs, mert mindez ideig nem értük el azt, hogy mi ott a szláv ligát vagy a délszlávokat, vagy a muzulmánokat, a mit Ivánka t. képviselőtársam említett, vagy bármiféle nemzetiséget megnyertünk volna. De elismeri maga Jókai t. képviselő ur is, hogy bizony baj van itt és nem is megyünk semmire, ha csak valami eszme fel nem találódik ; mert ennek nem találtatni, hanem találódni kell. (Derültség.) És ez az eszme szerinte a horvátoknál keresendő. Megvallom, akármire inkább gondoltam volna, mint hogy épen a horvátokhoz menjünk eszméért. (Derültség.) Én nem értem, hogy miért szaporítsuk ezzel ellenségeinket és költségeinket. Végre is ott vagyunk, hogy Jókai képviselő ur is azt mondja, meg kell vallani, hogy ennyi pénz és áldozat daczára is megfogytak ezen politika hivei. Mi következik ebből? Mindenki azt következtette volna ebből, hogy abba kell hagyni ezen politikát és én is csak ezt következtethetem belőle. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Legyen szabad pár észrevételt tennem a t. ministerelnök ur beszédjére; ő nincs ugyan itt, de elmondom, a mi a meggyőződésem. (Halljuk! a szélső baloldalon.) A t. ház igen sokat hallotta a ministerelnök urat, hallotta mit mondott. Én a ministerelnök | urat sérteni nem akarom, hanem tisztelet, beesü| let, de igazság is: ő bizony nagyon sokat beszél és keveset mond. (Ugy van! a szélső balon.) Hosszasan szól és mindamellett kevés szavakban lehet összefoglalni azt, a mit ő ezen politikára nézve — nem értem a mellékes dolgokat — mondott. Hogy mi lesz jövőben s egyéb kérdésekre is : máig adós. Az ő szavai, melyeket mond, ugy be vannak burkolva, hogy azok valóságos delphii oráculumnak is beillenék. Kétértelműek. Csak tegnapi beszédjét veszem. 0 a franczia dictionáriumhoz folyamodott azért, hogy azt mondhassa, hogy tulajdonkép az occupátió alatt értetik az anuexió is. De ezzel ő csak azt akarta, hogy megértsük. De nem mondta ki. (Derültség.) Most már mi lesz ennek a következése? Ha az annexió elfogadtatik, azt mondja a ministerelnök ur: megmondtam ugy-e ? (Nagy derültség és taps a szélső baloldalon.) Ha pedig el nem fogadtatik, akkor a khinai dictionáriumból az arabs grammatika szerint meg fogja magyarázni, hogy bizony ő csak occupátiót akart. (Derültség) Egyátalán nem akarom mellőzni azokat sem, a miket ő e politikára nézve kijelentett. Tudják önök, hogy a refrain kettőből áll. Az egyik az, hogy végzetes helyzet következnék belőle, másik az, hogy nem engedi meg a nagyhatalmi állás a kivonulást. Ez a kettő a fődolog. A mi a végzetességet illeti, azt elfogadom. A bosnyák politikából csakugyan végzetes állapot fog bekövetkezni, még végzetesebb, mint a mostani. Nem akarom ezt tovább fejtegetni; a mi bekövetkezik, az a nyomorúság, a haza boldogtalansága. A mi a nagyhatalmi állást illeti, nem értem, hogyan jutottunk oda, hogy el lehetett veszteni Lombardiát és Velenczét és most már, ha Boszniát elvesztenők, megsínlené a nagyhatalmi állás. Hogyan jutott Bosznia ily nagy jelentőségre, nem tudom. De sok oldalról, ugy a lapokban mint a házban, fel vette tett az a kérdés, hogy ha nem is áll az, hogy a nagyhatalmi állás szenvedne, hogy nagy veszedelem lenne, de mégis szégyen volna: hogyan történhetnék meg az, hogy három-négy esztendeig ott voltunk és azután kivonuljunk, ugy szólván re infecta? Tudnék a történelemből sok ily adatot felhozni. De én csak egyet, a legalkalmasabbat hozom fel, amely megmutatja, miszerint nem szégyen, ha kivonulunk ; hogy az csak álszemérem és makacsság volna, ha az érdek agy kivánja, ki nem vonulni. Hivatkozom az „Ion" szigetek történetére. Méltóztatnak tudni, hogy az angol mennyit áldozott és ötven évig, félszázadon át, maga alatt tartotta; ez érdemes is volt, mert csakugyan volt miért, nem ugy, mint a mi nyomorult Bosznia és Herczegovinánk; mindamellett látván azt, hogy ama nép rokonszenvét nem tudja megnyerni és látva azt, hogy sok