Képviselőházi napló, 1881. III. kötet • 1882. február 13–rnárczius 2.

Ülésnapok - 1881-57

57. ornágos ülés február 16. 1882. 93 lókra előirányzott 310,000 frt a mi viszonyaink közt meglehetős nagy áldozat s habár egy régi abusus kifolyása az, most ez alkalommal még sem kívánok ez ügyre vonatkozólag sem tüzetesebben nyilatkozni, sem annak beszüntetése iránt indítványt tenni, miután az némi kárpótlás akar lenni egy más felekezetnek nyújtott még nagyobb kedvezményekért s igy a jogegyenlőség látszatának legalább némi színezetét akarja megadni. (Halljuk! Halljuk!) Hanem azt még sem helyeselhetem, hogy ezen összegek hováfordítása és igazságos felhasználása iránt a kormány ellenőrzési jogát kellőleg nem érvényesíti. Ezt tudni annál szükségesebb, mert nem titok nálunk, hogy abból állam- és nemzetellenes aspirátiók és propagandák táplálására is jut; valamint azt is fájdalmasan észleljük, hogy egyik felekezet abból a magyar híveket egészen kizárja. Ennek orvoslása késztet leginkább a felszólalásra. T. ház! Az erdélyi részekben, leginkább a volt Királyföld területén, van 16 olyan magyar község, a melynek lakói az ágostai hivalláson vannak. Ezen kivül vannak e vallást követő magyarok Kolozsvárit, Tordán, Nagy-Enyeden, Maros-Vásárhelyt, úgy hogy az ágostai hitvalláson levő magyarok létszáma túlhaladja a 30,000-et; tehát az összes erdélyrészi ágostai hitvallásúaknak egy ötödét képezik. S mégis az egyházi ezélokra, a magyar állam által kiadott összegnek az erdélyi lutheránusok részére esedékes, ugy tudom 16,000 írtból, a magyar lutheránusoknak egy fillért sem juttat a szász püspök, a kinek kezeihez megy; holott épen ezen magyar egyházközségeknek és szegény lelkészeinek lenne leginkább segélyre szükségük, (Ugy van! a szélső baloldalon) mert ezen szegény véreinket a dézsmakárpótlásban való részesedésből is kizárták, holott régi okmányok és adománylevelek bizonyítják, hogy e magyar lutherános papok épen úgy kapták a dézsmát, mint a szász papok, azaz, hogy több joggal, mert míg a szász papok csak haszonbérlői voltak a Királyföld dézsmájának, addig a magyar lutheránus papok egynémelyei, mint például a csernátfalusi, azt királyi adományok alapján élvezték. Csernátfalu pedig anyaegyház volt, a mely alá régi időben az egész Hétfalu tartozott, (Halljuk! Halljuk!) Nehogy az mondassék, hogy csak állítok, de nem bizonyítok, felhozom Hunyadi Jánosnak 1440-ben kiadott azon rendeletét, melyben a törcsvári várnagynak szigorúan rendeli, hogy a hétfalu dézsmájának felét a csernáífalvi szent Mihály-egyház papjának kiadassa. László király pedig 1456-ban ugyan a törzsvári várnagynak megrendeli, hogy a hétfalu egész dézsmáját a csernátfalvi szent Mihály-egyház papjának örök I időkre kiszolgáltassa. Ez az eset volt a szintén önálló egyházközséget alkotó Krizbán és Apáczán is. Miként van most? Ugy, hogy a szász papoknak a magyar állam által nagylelkűleg odaajándékozott dézsmakárpótlásból van 5—10, sőt egészen 16 ezer forintra menő évi jövedelmük, mig a szegény magyar lutheránus papokat, ez őket valódi joggal megillető javadalmakból teljesen kizárták s azok a még szegényebb nép által fizetett papbér, vagy kepéből tengetik életüket. Nevezetesen a brassó megyei szegény hétfalusi lutheránusok dézsmáját ugy vették el, hogy a brassói nagy pap azt állította, hogy a hétfalusi magyar papok nem önálló lelkészek, hanem csakis az o káplánjai, kiket a dézsmakárpótlás nem illethet; ő húzza a dézsmakárpótlásból ezerekre menő jövedelmet, a valódi tulajdonosok pedig egy fillért sem kapnak. Nagyon méltányos lenne, ha az állami segély erdélyi részekre eső egész összegét az arra leginkább rászorult magyar lutheránus papok élveznék. Annyit azonban mindenesetre megkövetelhetünk, hogy a számaránylag is őket megillető ötödrész az ő rendelkezésükre bocsáttassék. Lehetne, sőt kellene is ezzel kapcsolatosan megoldani az egyházi hovatartozandóság kérdését, a mi e házban már többször, legújabban Ivánka Imre által is szorgalmaztatott. (Halljuk! Halljuk!) Mert magyar államban, magyar kormány és alkotmányos törvények uralma alatt lehetetlen továbbra is eltűrni azon középkori állapotot, hogy erdélyrészi lutheránus véreink superintendens germanizáló zsarnoksága alatt hagyassanak, a mi odáig megy, hogy mindennemű egyházi érintkezéseikben kénytelenek a német nyelvet használni, hogy pap csak olyan, lehet, ki német iskolákban tanult s hogy német egyházi szónoklatra szoríttassanak, a mini ez a tősgyökeres magyar Kolozsvárt, NagyEnyeden, M.-Vásár helyt és másutt is történt. Lehetetlen a magyar kormány és állam iránti köteles tisztelettel összeegyeztetni, hogy a magyar vallásügyi minister ur által magyar nyelven leküldött rendeleteket egyházi és iskolai ügyekben a szász superintendens ur németre lefordítva küldje e tős gyökeres magyar népnek. E sanyargatott és a kétségbeesésig gyötrött szegény nép ismételten folyamodott a minister úrhoz egy erdélyrészi kőlön magyar lutheránus superiníendentia vagy legalább a tiszáutali lutheránus superiiitendeniiához csatolt esperesség alapítása iránt. Méltóztassék az erdélyrészi ^magyar lutheránus superintendentiát szervezni s az egyházi ezélokra adott állami segély őket megillető hányadát e superiníendentia dotatiojaként kiadatni.