Képviselőházi napló, 1881. II. kötet • 1882. január 11–február 11.

Ülésnapok - 1881-36

36. országos ülés január 12. 1S82. gy melyről nekünk törvényhozóknak hallgatnunk nem szabad, (Halljuk!) nevezetesen arra, hogy mi többször felhozzuk, hogy a nemzet szegényedik, az alsóbb néposztályok mind közelebb jutnak azon sorshoz, melyet ugy neveznek, hogy inség, nyomor, a többség azonban e helyzetről soha sem vesz tudomást, a kormány előterjesztéseiben, nyilatkozataiban sohasem veszszük észre, hogy az ország egyik vagy másik vidékén már éhség előjelei mutatkoznak s átalábau az Ínségnek, nyomornak szomorú jelei tömegesen fordulnak elő. Pedig mindez szomorú igazság ; minden ellenkező állítás, minden ellenkező látszat s a staíistika hallgatása daczára mindez szomorú való. Néha egy-egy inségi kölesönkérdés felmerül, néha szellőztetik a kivándorlási kérdést, mintha ugy elszigelten, véletlenül jönnének e tünemények elő; s történik mindez a nélkül, hogy a kormány külön gondoskodása tárgyává tenné azon helyzetet, mely ilyen véletlen jelenségek létrejöttét megengedi. Lukács Béla barátom ezelőtt két évvel, — igen sajinalom, hogy nem ezen padokon van és mély szakavatottságát nem érvényesíti épen a költségvetés kérdéseiben, de reménylem még rákerül a sor, — tavaly különös figyelmet szentelt a hivatalos Budapesti Közlöny hirdetési rovatának s kimutatta, hogy csak egy-két tételt hozzak fel, — hogy inig 1868-tól 1872-ig a hivatalos Budapesti közlöny hirdetési rovata szerint csak 10 millió frtnyi ingatlan vagyon licitáltatott el évenkint, addig a t. ministerelnök ur kormányzata óta évenkint 50 milliónyi ingatlan vagyon licitáltatik el. És mig az 1868-tól 1872-ig terjedő cyklusban az ingó értékek összege, melyek birói árverés alá kerültek, alig ment évenkint 2 millióra, ugyanazok most a t. kormány gazdálkodása mellett, •— mely pedig biztató jeleket mutat a jövő jólétre, •— az ingóságok értéke, melyek árverés alá kerülnek, 12 millióra megy. Tehát az elárverezett ingatlanok értéke ötszörös, az ingóságok értéke hatszoros, sőt többszörös. Pedig hozzáteszem, hogy azon ingóságok, melyek a közadók fedezésére foglaltatnak le és akként árvereztetnek el, a hivatalos lapba nem jönnek, azok elárverezését az adóvégrehajtók, szolgabirák és nem tudom miféle biztosok, minden ellenőrzés teljes hiányában, csendben, némán intézik el. Nem vesz róluk tudomást senki, sem a hivatalos lap, sem a statistica. Sőt többet mondok : a hivatalos lap csakugyan megérdemli a komoly stúdiumot. Mindegyikünk tudja, a ki kint jár a vidéken, hogy az adóvégrehajtók száma iszonyú, mely gazdálkodik Magyarországon. A tiszai árvíz nem gazdálkodik csúnyábban, mint ezek. Ezek folytonosan változnak, jönnek, mennek. Egy elmegy, jön helyette kettő, vannak ambulatorius végrehajtók, néha egy egész vármegyét, mint valami raj, lepnek el, néha szünetelnek, néha mint valami tábor, ezer, kétezer számra vannak. Ezek kineveztetnek, díjjaztatnak, elmozdittatnak, de hogy visszaélés miatt büntettetnének, arról kevés tudomásunk van. Pedig visszaélést sokat követnek el. Különösen irtóztatók azon visszaélések, melyek elkövettetnek az adóvégrehajtás alól kivont ingóságoknak ismét adóvégrehajtás alá vonása által. Nem tekinti az adóvégrehajtó azt, mi van a törvényben, hogy az utolsó haszonhajtó marha, az utolsó vetőmag, a szegény beteg agyi ruhája ki van véve a végrehajtás alól. Elveszi a végrehajtó azt mind. S midőn egy ilyen adóvégrehajtót megkérdeztem, — a ki igen buzgó, — nem is lehet más, mert a ki nem az, az egy óráig sem maradhat, — midőn mondom, megkérdeztem, miért teszik ezt, hiszen az uraknak is van szivök, azt felelte, hogy igenis van, de ha mi a törvénynek azon rendelkezéseit szigorúan respectáluók, akkor nem folynék be a kivetett adó. És mi ennek szomorú következménye? Megjegyzem, hogy az adóvégrehajtók számáról, kinevezéséről a pénzügyminister sohasem világosítja fel az országot sem a költségvetésben, sem a havi kimutatásokban, sem a képviselőházban. Mi arról mit sem tudunk, hogy van az államnak sok ezerre menő ilyen közege, hogy ez mikép támad, mikép enyészik el, mikép gazdálkodik és mi fizetést nyer. Pedig én azt hiszem, hogy ha volna valami örvendetes és felderíthető oldala e kérdésnek, akkor az erre vonatkozó kimutatások előttünk lennének, mert belőlük biztató számokat csoportosítanának részünkre. De mi a következménye ennek a gazdálkodásnak? ugy értesültem, hogy — és annak idejében kérni fogom a belügyminister urat, adjon felvilágosítást a törvényhozásnak a magyar gazda-közönség igavonó erejének mennyiségéről — az egyes vidékeken az igavonó erő csodálatosan megfogyoit. Abban a faluban, a hol azelőtt 40—50, 100—200 pár czímeres ökör járt ki, ma alig látunk 4—5 párt. A szép ökröket, a nagy és szép igavonó állományi felváltotta a nyomorult, olcsó és elöregedett marha, ezt pedig felváltotta az elcsenevészesedett ló igavonó és sok helyütt a tehén, ugy, hogy Magyarország gazdasági igavonó ereíe, a mint mi, a kik az ország egyes vidékeit ismerjük, látjuk , nem hasonlítható a régihez. Arról értesültem magánúton, hogy már a belügyministeriumnak is feltűnt Szabolcsmegyében a legutóbbi igavonó összeírás szerint, a mi a közmunka ezéljából történt, az igavonó erő nagymérvű megfogyás a és kérdést intézett a megyéhez, hogy talán visszaélés van a dologban, hogy talán a megyei útibiztosok kihagyják az összeírásból RZ igavonót és hogy [ hová lett az? A megy*' felirt, hogy Szabolce* 4*