Képviselőházi napló, 1881. II. kötet • 1882. január 11–február 11.

Ülésnapok - 1881-50

•"0, országos ülés f>;brnár 8. 18S2. 317 De miután már felszólaltam, engedje meg a t. ház, hogy én is ezen belügyministeri tárczá­nál mondjakel némelyeket mostitte helyen, ámbár ez tulajdonképen a rendőrségi rovathoz tartozik. (Halljuk! Halljuk!) Azok, a kik a múlt országgyűlésnek tagjai voltak, emlékezni fognak, hogy két vagy három esztendővel ezelőtt szükségesnek láttam felszólalni azon szeméremsértő s annálfogva erkölcstelen irány ellen, melyet némely lapok különösen né­mely élczlapok, de némely nagy politikai lapok is tárczákban követnek és mely némely szín­házakban lábra kapott. És a t. ház, pártkülönb­ség nélkül helyeselte felszólalásomat és e házon kivül is, a kivel csak találkoztam, családapák, családanyák, mind megelégedésüket fejezték ki fellépésemen, a melyet nagyon is szükségesnek tartottak már. Es mi lett az eredménye ? Az élczlapok — és ezt nagy örömmel kell konstatálnom — nagy­részt tisztességesebb hangon vannak irva, a nagy politikai hirlapok tárczáihan is — a mennyire hallottam, mert magam nem olvasom — nem igen hajhásszák többé a botrányos franczia re­gényeket; de a színházak a régi irányt folytat­ják ma is. Es e szemrehányás különösen a nép­színházát illeti. A népszínházát, a mely a főváros nagylelkűségének s a közönség bő adakozásai­nak köszöni lételét, a melynek az a rendeltetése, hogy a népszínművet, a mely a nemzeti színház­ban nem talál elegendő gondoskodásra, kellőképen ápolja, hogy a szegényebb sorsú közönségnek hozzáférhetővé íegye a sxellemi müvek élvezetét és egyszersmind a magyar nyelvet terjessze a fővárosban. Ez az intézet nemes rendeltetése és az e helyett ledér, sikamlós franczia operetteket tálal a közönség elé. Jól tudom, előre mondtam, mikor e színház felállításáról volt szó, hogy csupán népszínművekből a népszínház nem fog megélni, nem is az operetté, mint ilyen ellen van nekem kifogásom, hanem annak ledér, sikam­lós és erkölcstelen tartalma ellen tiltakozom. Azzal védik magukat az illetők, hogy a közön­ség ízlése manap olyan, hogy azt kívánja, hogy a színházak ilyen irányban vezettessenek. Meg­engedem — fájdalom vannak olyanok is, akik az ilyenben találják gyönyörűségüket. (Felkiál­tások : Az öreg urak! Öregek és fiatalok! Derült­ség.) De a színháznak nem az a rendeltetése, a színház nem arra való, hogy ilyen romlott Ízlésű (•mberek tetszését nyerje meg. Különben taga­dom, hogy a fővárosi közönség nagy többsége ilyenekben lelné kedvét; a fővárosi közönség mulatni, szórakozni óhajt; igen, de a tisztességes, az erkölcsiséggel megférő darabokat jobban ked­veli az amolyan sikamlós férczmííveknél. Azt állít­ják, hogy ha a népszínházban nem adják ezen darabokat, akkor a német színházban fogják azokat játszani előbb és a magyar közönség, csakhogy azokat lássa, a magyar színháztól elvo­natik. Én azt gondolom, hogy arról lehet tenni, hogy az ilyen erkölcstelen darabok se az egyik, se a másik színpadon ne adassanak. De bármennyire óhajtsam is a magyar nyelvnek terjedését a fő­városban, ilyen áron, az erkölcsiség árán, még e szent czél felé sem akarok közeledni. (Általá­nos helyeslés.) Jól tudom én, hogy a színház nem a leányok iskolája, de nem is a ledérségnek az iskolája ám. A színház a tisztességes szórakozás, a mulattatva oktatás, a kedély nemesítésének a csarnoka és annálfogva attól, hogy a? ilyen irányban vezettessék, óvakodnunk keli. A sajtó, fájdalom, nem teljesíti e részben kötelességét. A sajtó kikel a német daltársulatok ellen és pedig helyesen, kikel azért, mert azok által az erköl­csök megmételyeztetnok ; de a sajtónak kötelessége lenne figyelmét azon intézetre is fordítani, a melyben magyar nyelven ugyan, de szintén ron­gáltatnak az erkölcsök. Hogy miért nem for­dítják a sajtó kezelői erre figyelmükéi, nem vizs­gálom. Meglehet, elfoguhság a magyar nyelv iránt, meglehet, pajtásság okozza ezt; de bár­melyik legyen is az indok, én részemről hely­telen tem azt. Jókai Mór t. képviselőtársam, midőn ezelőtt néhány esztendővel ugyanezen ügyben felszólaltam, csatlakozva az én tiltakozó szavaimhoz, azt mondotta, hogy ő, bár kétszáz egynéhány kötetet irt, nem vádolhatja magát azzal, hogy egyetlenegy müvében is eltért volna a tisztességes hang, az erkölcsiség Iránti hódo­lattói. (Igaz! ügy van! jobbfelb'l.) Es én öröm­mel constatálom, hogy tisztelt képviselőtár­sunk e részben tisztán, e részben utánzásra méltóan áll. De a kinek sok adatott, attól sok kívántatik, mondja a szentírás. T. kép­viselőtársunk oly magas állást foglal el a szép­irodalomban, ő egy napilapnak a szerkesztője, egy szépirodalmi társulatnak s az írók és mű­vészek társulatának is az elnöke, hogy ő tőle azt lehet kívánunk, hogy a maga nagy befolyá­sát az irodalom és a színház tisztességének érdekében nagyobb mértékben használja fel, a mire őt — sajnálom, hogy nincs jelen — ezen­nel ünnepélyesen fel is szólítom. (Helyeslés.) A t. ministerelnök ur, mint beiügyminister, ugyanazon alkalommal szintén sajnálatát, sőt rosszalását fejezvén ki azon irány ellen, melyet én megbélyegeztem, egyúttal kijelentette, hogy miután az Earópaszerte a nagy városokban dívik, ő ezt itt minálunk, Magyarországon megtiltható­nak nem tartja. Én, t. nrmisterelnök ur, ellen­kező nézeten vagyok. Én azt tartom, hogy a színházak a törvény értelmében a hatóságok, legfelső fokon pedig a belíigyminister felügyelete alatt állnak. A kérdés tehát nem az, vajjou

Next

/
Thumbnails
Contents