Képviselőházi napló, 1878. XVII. kötet • 1881. január 29–márczius 14.

Ülésnapok - 1878-345

74 34.5. országos ülés február S- 1881ezeknek bűnbocsánat adatnék, ez praeminm lenne a kötelességmulasztóknak. Erre nézve, t. ház, nem akarok mást mondani, mint utalni fennebbi szavaimra, t. i. hogy a fegyveres lázadók iránt kegyes volt az uralkodó és egy általános amnestiával tette lehetővé azoknak fennmaradását. És én azt hiszem, hogy a világtörténelemben nem fogunk arra egyetlenegy példát sem találni, hogy egy nemzetnek szabadságharcza után kimenekült tömeges menekülők, akár a hadseregből mentek el, akár más honnan, azok egyenként lettek volna kénytelenek folyamodni. Hiszen tízezer emberről van szó, hogyan lehessen azt kívánni, hogy 10,000 stemplivel és bizonyítványokkal ellátott folyamodványnyal vegye igénybe e 10,000 ember a kormánynak idejét. Hiszen látjuk, a franezia forradalom után is, hogy a communistáknak, a kik égettek és romboltak, általános amnestia után, lehetővé volt téve a visszatérés és midőn meggondolom azt, hogy ha a trónörökös násza alkalmával az uralkodó kegyességét ez irányban egy általános amnestiára megnyerni nem sikerű lend, erre nézve határozottan a minister urat fogom felelőssé tenni, hogy elmulasztotta hazafias kötelességét teljesíteni most, midőn az amnestiát ajánlhatta volna. A t. ministerelnök ur azt mondja, hogy a tényállás az, hogy ők nem folyamodtak, a miként én állítottam, Zichy nagykövethez Konstantinápolyba. Én pedig azt mondom, hogy folyamodtak , nemcsak hogy folyamodtak , hanem akkor, mikor Zichy nagykövet Konstantinápolyba utaztában több napig Bukurestben mulatott, megvizsgálván az alatta való ügynökséget, akkor igen népes küldöttség ment hozzá és előadta küldetésének czélját és akkor az illető nagykövet ur, szóbelileg kegyes volt nékik Ígéretet is tenni, a mely — fájdalom, nem teljesíttetett; az 8 felszólalásának volt következménye az, hogy akkor a Bukurestben volt menekültek összeírták magukat s kitűnt, hogy ott 4500 ily menekült van. Fogadkozik a ministerelnök ur, hogy nem ridegen utasít vissza, hanem hogy nem lehet a kötelezettség elől megszökötteknek szószólója. Hát a ministerelnök ur e tekintetben saját meggyőződését követi, de én azt hiszem, hogy a magyar törvényhozás nem nyújthat ily nézeteknek támogatást. Én fel nem tehetem a t. ház tagjairól, hogy a mulasztást magukévá tegyék s eltűrjék 10,000 magyar honpolgárnak száműzetését a kiegyezés 13-ik évében s ezeknek és vagyonuknak a hazára való elvesztését jóvá hagyják, teremtve a honosítási törvényben elkövetett vérárulás és apakitagadásnak egy oly colorrariumot, mely a nemzet törvényhozására a hálátlanság történelmi vádját fogja nehezíteni. Én részemről óvakodom az ily bünrészességtől, ép azért a ministerelnök ur válaszát tudomásul nem vehetvén, kérem azt tárgyalásra kitűzni. Tisza Kálmán ministerelnök: T. ház! Én nem vitatkozni, csak rectifieálni akarok. Az első az, hogy a mi a gróf Zichynél való fellépést illeti, én nem azt mondtam, hogy tudom, hogy ez nem történt, hanem azt mondtam, hogy megtörténtéről hivatalos positiv tudomásom nincs ; hogy az azonban nem történt, hogy a magyar kormányhoz folyamodtak volna, a mint a t. képviselő ur ezt állítja, ezt már tudom. Ez volt az egyik, a mit mondtam. Továbbá én nem azt mondtam, hogy a büntetés alól felmenteni nem lehet azokat, a kik kimenekültek, distinctiót téve különöse:), — a mit 1876-ban maga a t. képviselő ur is megtett — az 1867 utáni és az előtti menekültek köztt; de sőt még azt sem mondottam, hogy mindenesetre büntetendők azok, a kik 1867 után mentek ki. Csak azt állítottam, hogy elengedni a büntetést, elengedni a szolgálati kötelezettség pótlását is nem lehetséges, mert ez annyi volna, mint praemiumot adni azoknak, a kik a katonai kötelezettség elől megszöktek ; szólottam pedig ez irányban az 1867 óta kimenekültekröl. Ez az, a mit helyreigazítanom kellett. A harmadik, a mit megjegyezni kívánok, az, hogy — ismétlem — még az 1867 előtti sorozások alól menekülteket sem tehetem egy categoriába azokkal, a kik az 1849-iki harcz lezajlásával menekültek ki. (Tetszés jobbfelöl.) Megbocsásson a képviselő ur, épen azon oldalról ezen aequiparatiót hallani, igen furcsának tűnik fel előttem. (Helyeslés a jobboldalon.) És végre meg kell jegyeznem, hogy ha már speciális szempontra, ma-ryar szempontra akarunk állani, a besoroztatás elől való menekülést már csak azért sem szabad könnyen venni, vagy könnyen megbocsátani, mert merem állítani a képviselő urnak, hogy minden tiz székely fiúra, a ki így kimenekül, kimenekül Erdélyből száz román és épen ez az egyik ok, a miért súlyosabban nehezedik a katonai szolgálat épen Erdélyben a magyar fajra, mint a többire, (ügy van! ügy van! jobbfelöl.) Ne méltóztassanak tehát valami nagy hazafias jelszót megragadva, olyat követelni, a mi még ezen szempontból is helytelen volna. (Helyeslés a jobboldalon.) Orbán Balázs: T. ház! Elnök: Ha szólani kivan a képviselő ur, ezt csak a ház engedelmével teheti. (Felkiáltások: (Halljuk! Halljuk!) Orbán Balázs: T. ház! Meg kell jegyeznem, hogy interpellátiómban határozottan az 1849. és 1867. köztti kimenekültekröl szólottam, a ministerelnök ur pedig ennek ellenében, a ké-