Képviselőházi napló, 1878. XVII. kötet • 1881. január 29–márczius 14.

Ülésnapok - 1878-345

55 345. országos ülés február 5. 1881. lapokon az anyanyelv van kitüntetve s biztosíthatom arról is, hogy nagyobb számban fogunk kitűnni, mint az 1850-iki népszámlálásnál, midőn tudvalevőleg a nemzetiség és a nyelv nem kérdeztetett. E tekintetben is van előhaladás, de egyszerre nem lehet az átalakulásokat ugy létesíteni, a mint néha talán magunk is óhajtanok. Kérem a t. házat, méltóztassék válaszomat tudomásul venni. (Helyeslés a, jobboldalon,) Orbán Balázs: T. ház! A rövid időközönként megújjuló népszámlálásnak nem az a hivatása, hogy a múlttal foglalkozzék, nem az a czélja, hogy az egyének születéstörténetét és biographiáját élőnkbe tárja; nem törekvése tudatni, hogy 10—20, avagy 50 év előtt ki minő nyelven szólalt meg bölcsőjében vagy anyja karjain: hanem az, hogy a jeleidegi állapotot előtüntesse s meghatározza azt, hogy kinek-kinek mi a gondolkozási, társalgási és életszükségleti nyelve? Már pedig, a midőn leglényegesebb kérdőpontul azt tették, hogy mi az anyanyelve? s midőn utasításba azt adták, hogy az összeíró biztosoknak az adandó feleletre semminemű befolyást gyakorolni, helyreigazítást adni nem szabad: akkor nem a jelen állapotot hanem a néha távol múltba visszamenő születési, illetőleg csecsemőkori stádiumot mutatták. Ugy látszik, hogy a törvényjavaslatot benyújtott minister ur nem volt tisztában az anyanyelv jelentősége iránt; azért szükségesnek tartom a magyar akademi t nagy szótárából, annak definitióját adni, hol az I. kötet 164-ik lapján ez áll. „Anyanyelv. Azon nyelv, melyet, mint mondani szokás, anyánk tejével szoptunk, anyánktól tanultunk." Már most az anyanyelvnek ilyetén feltevése azon abnormis kényszerhelyzetet idézte elő, hogy a magyar tudományos akadémia számos tagjai, sőt ezen képviselő és főrendiháznak némely tagjai is kénytelenek voltak anyanyelvül a németet Íratni, miután gyermekkorukban azt beszélték s csak később az iskolába kerülve, tanulták meg a magyar nyelvet. Ha hazudni nem akartak, másként nem cselekedhettek. Tudok, t. ház, olyan eseteket, hogy az aristokratiából egész családok kénytelenek voltak anyanyelvül a németet beinti, mert gyermekkorukban német dajkák és cselédek gondozása alatt németül társalogtak s esik később sajátították el anyanyelvüket, a magyart, sőt vaunak olyanok is, kiknek eldődei már az Árpádházi királyok idejében főurak voltak s mert rósz nevelési rendszer következtében nem tanulták nemzetünk nyelvét, a minister ur ügyefogyott kérdőpontja miatt, németté degredáltattak. Tudok esetet, hogy egyik főurunk, a ki Horvátországban horvát anyától született; de ina egy árva szót se tnd horvátul, még is horvátnak íratott be ; mások, kik egy szót se tudnak tótul, tótnak iratkoztak, mert auyjuk vagy dajkájuk esetleg tót volt. Vannak menekültjeink köztt, ki Angliában, Francziaországban született és nevekedett, gyermekeiket angol és francziáknak voltak kénytelenek íratni. A hibásan feltett kérdésnek ilyetén szomorú eredményei nemcsak szórványosan, hanem, fájdalom, országszerte tömegesen fordultak elő. Nekem alkalmam volt Pest-Pilis-Kis-Kunmegyében a népösszeirást figyelemmel kisérni főleg három oly városban, melyeknek lakosai ugyan tót eredetűek, de annyira el vannak magyarosodva, hogy társalgási nyelvük a magyar, az iskolákban kizárólag magyar nyelven tanítanak, az egyházakban felváltva magyar szónoklatokat tartanak. A midőn a 6-ik pont feltétetett, azt felelték, hogy ők ugyan magyarok, hanem anyanyelvük a tót s tótoknak írattak be mind, még a gyermekek is, kik jóformán nem is beszélnek tótul. Ily módon csak itt e központi megyében több mint 70—80 ezer magyarul tudó és magyar lenni akaró honpolgár Íratott be tótnak és németnek. No, ha ez igy ment eközponti megyében, hol az összeíró közegek a magyar állam és nemzetiségnek meleg barátját voltak, elképzelhető, hogy miként mehetett azon megyékben és városokban, hol az összeíró biztosok a pánszláv, vagy dacoronián tendentiák szolgálatában és annak nyomása alatt állanak. T. haz! Interpellátióm megtétele után özönnel jöttek hozzám az adatok és panaszok, a melyek a legsötétebb hátterét képezik az önök, hogy szelid kifejezéssel éljek — meggondolatlan eljárásának. Tudjuk azt, hogy a nyitrai püspökség papnöveldéjéből százankint kerültek ki a pánszíáveszmékkel saturált papok, kik feladatokul tűzték ki egyházaik magyar híveit nemzetiségükből kivetkőztetni és ez oly mérvben sikerült nekiek, hogy csak magában Nyitra, Pozsony, Bars és Hont és Nógrád megyék felső részein több száz magyar község lakossága tótositíatott el; oly községeké, a melyek még 40—50 évvel azelőtt is tiszta magyar faluk voltak. Ilyenforma állapot fordult elő az erdélyi részekben, hol egész vidékeknek, még református vallású lakossága is eloláhosodott, elannyira, hogy nyelvünket elfeledték egészen, de tudják magyar származásukat, mint a helységek, mint a családneveik is bizonyítják s bár ma anyanyelvünket nem beszélik, ők büszkék magyar eredetükre s egész önérzettel azoknak is vallják magokat. Továbbá a szepességi derék városokról tudjuk, hogy aaok hazafias lakossága, valamint a délmagyarországi németek és itt fővárosunk