Képviselőházi napló, 1878. XII. kötet • 1880. április 12–április 26.
Ülésnapok - 1878-243
243, országos ülés április 18. !S80. 115 a t. ház, ha igénytelenségem által szerzett tapasztalataim bonczkése alá veszem az elemi népoktatást a tanfelügyelőséggel szemben. Az országban több helyen megfordulva, magam is, mint afféle okleveles néptanító, természetszerűleg ösztönt éreztem magamban arra, hogy a népnevelés ügyeinek állása iránt ott, a hol megfordultam, ismeretet szerezzek magamnak. És fájdalommal tapasztaltam, hogy a tanerők sok helyen meg vannak zsibbadva. E megzsíbbadásnak főindokát abban találom, mert megvallom őszintén, hogy a mai időben, midőn a ministeri kapusnak 5—600 forint fizetése van, 300 frtért egy teljesen képzett tanító nem taníthat oly ügybuzgalommal, nem taníthat valóságos átérzett kebellel; mert igen szép dolog az, mikor felülről azt hangoztatják, hogy a kötelesség érzete az, mely az emberrel nagy csodákat műveltet. Én elhiszem, hogy az ilyen kötelességérzet sokszor jutalmazás nélkül is teszen nagy csodákat; de ahhoz egy világrendítő esemény igényeltetik és kell, hogy az ilyen állapot addig hajtassék végre, mig az emberi természet ösztöne nem követeli, hogy a szájba is tegyen valamit. De a mint a szájba nincs mit tenni, az ügybuzgalom lankadni kezd, mert a kezek ellankadnak és a szemek behullanak és megszűnik minden ügybuzgalom, mert az éhség nem engedi, hogy a tagok működjenek. Én fájdalmasan tapasztaltam egy négy kis gyermekkel megáldott tanító szomorú sorsát, a ki maga és felesége is éppen a nélkülözések óriási súlya alatt összeroskadott, elbetegesedett. Ezen tanító kérésemre, figyelmeztetésemre és az én ajánlatommal a közoktatási minister úrhoz fordult, hogy a négy gyermek apja és anyja élelmezésére és fenntartására a minister kezéhez országosan kiutalt ilyen czímtí alapból segély adassék. Hát kérem, t. ház, először nem kapott ezen ember semmit, mert hiába, ott, a hol a Gönczy Pálok és Buzogány Áronok kérlelhetlen hatalma, tetszése és belátása szerint osztogatja az ilyen kegyelmi díjat, ugyan hogy lehetséges az, hogy egy függetlenségi párthoz tartozó képviselő által pártfogolt tanító, ha még oly nyomorult, még oly szegény is, csak egy fillért is nyerjen segélyül! Fájdalmasan hatott rám, t. ház, ez a dolog. Személyesen mentem el az imént jelzett urakhoz ; figyelmeztettem, kértem őket, hogy itt nagyobb dolgot fognak mívelni és kedvesebb kötelességet fognak az urnak tenni, mint mikor koldusnak, nyújtanak alamizsnafillért. De szavam elhangzott, a pusztában kiáltozónak szavaként eredménytelenül és a szegény tanító családjával együtt mindaddig éhezni volt kénytelen, mig irgalmas emberbarátok nem könyörültek a sorsán. Pedig hozzá teszem: adjon isten e hazának minél több hason ügybuzgalmú ilyen tanítót s akkor azt hiszem, hogy Mandel Pál t, képviselő urnak nem lesz többé oka a katholikus nép erkölcse ellen felszólalni. Sokan azt mondják felőlem, hogy én inparlamentáris ember vagyok, mert én itt olyan neveket említek meg, a mely nevek tulajdonosai nincsenek itt, hogy magukat megvédjék. Hát t. ház, én a polgári társadalom keretében levő oly egyének neveit sohasem hangoztatom itt, a kik nem hivatalnokok, a kik magánpolgárok. Hanem azt gondolom, hogy csak kötél ességszerüleg járok el, midőn az államhatalom keretében levő oly egyének nevét említem meg, a kikről meg vagyok győződve, hogy hivatalos állásukban nem érintették olyképen az igazság mérlegét, a mint azt érinteni kötelességük lett volna. És ez az oka annak, hogy én itt olyan egyének neveit is említem, kik nincsenek itt, hogy megvédjék magukat; de azt hiszem, a minister urak vannak hivatva, hogy azokat megvédjék. Történt, hogy egy szegény tanító 4—5 éven át — megjegyzem, hogy községi tanitó, tehát nem felekezeti tanító volt — 4—5 éven át keservesen kiérdemelt 300 frtos fizetéséből befizette a nyugdíjalap javára az illető nyugdíj összeget. Úgyde az a tanító meghalt. Maradt egy szegény özvegye, két kis árva gyermekkel. Már bármennyire iparkodjék is egy édes anya a maga és a két kis gyermek kenyerét megkeresni, addig, mig ezen két kis árva, mint teljesen munkaképtelen, az anya gondozására van bizva, csak igen nehéz megkeresni a kenyeröket. Folyamodott a szegény özvegy többször a tanfelügyelőséghez, onnan a ministeriumhoz, hogy legyen szives az őt illető nyugdíjat akár neki, vagy ha már ezt nem tehetné, legalább a két gyermek részére megadni, legalább addig, mig oly korban lesznek, hogy valahová, kisebb gyermekek mellé lesznek elhelyezhetők. Azt hiszi a t. ház, hogy akár a minister ur, akár az illető Gönczy Pál ur, daczára annak, hogy a ministerium kebelében levő számvevőség megállapította, kiszámította, hogy a két árva részére évenkint 100 fit adandó, megadta ezen 100 frtot? Nem. Én ezt, mint fájdalmas jelenséget, annál inkább felemlítem, mert tapasztaltam azt, hogy egy gazdag kántor-tanítónak özvegye, mivel befolyásos ember által pártoltatott, nagy nyugdíjban részesittetik. Midőn ily tapasztalatokat teszek, távol állok azon gondolattól, hogy ezt a t. minister urnak felrójjam, mert hisz a tisztelt minister ur sem lehet mindentudó, mindenlátó és az ö közegei tévedhetnek, a nélkül, hogy a minister ur ezt akarná. De hát esedezem, az ily kényes kérdésekben, a melyek a lét és nem létről értekeznek, azt gondolom, hogy a ministernek a controllt 15*
