Képviselőházi napló, 1878. XI. kötet • 1880. márczius 10–április 10.

Ülésnapok - 1878-221

26 221. országos ülés márezins 10. 1880. minister ezen feleletét tudomásul venni ne méltóztassék. Elnök: T. képviselőház! A kérdés az, méltóztatik-e a pénzügyminister ur azon válaszát, melyet az imént báró Ozsegovics Lajos képviselő urnák, a zágrábi pénzügyigazgató kinevezésére vonatkozó interpellatiójára adott, tudomásul venni, igen vagy nem? A kik tudomásul veszik, méltóztassanak felállani. (Megtörténik.) A többség tudomásul veszi. Méltóztassanak még meghallgatni a bejelentett két interpellatiót. (Felkiáltások: Szombaton! Halljuk!) Helfy Ignácz: T. ház! Nem ragaszkodom hozzá, hogy ma tegyem meg interpellatiómat (Halljuk!) A tárgy, melyben a t. belügyminister úrhoz kérdést intézni kívánok, megvallom, nem oly természetű, melylyel az ember szívesen foglalkozzék ; de vannak kötelességek, melyek alul a képviselőnek nem szabad magát kivonni. A tárgy röviden ez. Körülbelül 3 évvel ezelőtt egy budapesti polgár és háztulajdonos, Egerzeiger István, egyszerre, a mint én értesülve vagyok, a nélkül, hogy előbb betegségi jeleket vettek volna rajta észre, az országos tébolydába vitetett és azóta ott tartják. Rögtön az eset felmerülése után rokonai és ismerősei és barátai szerteszét állították, hogy ezen ember, családi ármány áldozata, hogy mindig józan eszű volt és nem is forgott fenn ok arra, hogy egyszerre ily súlyos betegségbe essék. Lépéseket tettek, hogy a tébolydából a családi körbe bevihessék, legalább rövid időre, kisérletképen; de nem engedték meg. Kérvényeztek több ízben, hogy saját felelősségükre és saját költségükön haza vihessék rövid időre, hogy meggyőződjenek róla: vájjon csakugyan beteg-e s ha beteg is, nem lehetséges-e, hogy a családi körben rokonszenves ápolás mellett, inkább és előbb felgyógyulna. Kérésüket nem hallgatták meg. Ezen hir mind nagyobb és nagyobb körben terjedt. Vannak emberek, a kik állítják, hogy készek esküt tenni a mellett hogv az az ember nem volt őrült, mikor a tébotydába zárták. Hogy mily állapotba van ma, azt természetesen nem lehet tudni; én bizonyosnak hiszem, hogy most őrült, mert nem tudok elképzelni oly embert, a ki oda zárva az élőhalottak közé és éveken át ott tartva, eszét el ne veszítse. Az tehát, hogy az az ember ma őrült, kétséget nem szenved. Midőn néhány hónappal ezelőtt ezen esetet értésemre adták, én nagyon haboztam vele foglalkozni és azt a ház elé hozni. De később oly adatokat nyertem, melyek szigorú kötelességemmé tették a felszólalást. Egyebek köztt itt van kezemben körülbelül 30 budapesti polgár aláírása, a kik állítják, hogy azon ember családi ármány áldozata és hogy akkor, midőn a tébolydába vitték, józan esze volt. Sőt ezen polgárok köztt vau néhány, a ki a tébolydában Egerzeiger mellett, mint ápoló volt alkalmazva s ezek saját kezük aláírásával megerősítik a gyanút. Az egyik például azt állítja, hogy 1877. jun. 1-től decz. végéig a beteg ágya mellett volt és soha egyetlen egy perezre sem tapasztalt nála elmebetegséget. S olyanok, a kik ezt állítják, többen vannak. Mindezek daczára a legtávolabbról sem akarom állítani, hogy a dolog csakugyan így van. Mikor oly bűnről van szó, hogy egy józan eszű embert tébolydába vittek s országos intézetről van szó, nagyon nehezen lehet ilyen állításoknak hitelt adni, de mikor egy dolog oly nagy mérveket ölt és mikor ily tanúskodásokat látok magam előtt, maga a minister ur is be fogja látni, hogy nem vonhatom ki magamat azon kötelesség elől, hogy e kérdést intézzem a t. belügyminister úrhoz. Nem tagadom, hogy más okom is volt. Hatott reám s hozzájárult ahhoz, hogy rábírjon az interpellatio megtételére, azon eset, mely nem rég fordult elő Bécsben s mely mutatja, hogy nemcsak a regényekben és nemcsak Angliában fordul elő ilyen dolog, de Ausztriában is, hol egy tanitóképezdei tanárt zárattak be holmi viszályok folytán és szerencsére voltak befolyásos barátai, a kik tizenkilencznapi ottlét után kiszabadították s akkor kiderült, hogy az az ember nem volt beteg. Tehát vannak ilyen esetek és nincs kizárva a lehetőség, hogy nálunk is előfordulhasson; annál inkább, mert a mint én értesülve vagyok, a tébolyda-intézet vezetéséről eddig mindig csak a legjobbat hallottam. Egy dologra nézve azonban több szakembertől hallottam azon véleményt, hogy nagyon könynyelműen járnak el nálunk a tébolydába való vitellel. Nincs meg az a közbenső stádium, mely a külföldön megvan, mielőtt valaki a tébolydába vitetik s ez kötelességemmé tette ugy a ház, mint a belügyminister ur figyelmét felhívni e tárgyra. Tudom, hogy az ügy a törvényszék előtt is megfordult már, de nem az ügy érdeme, hanem annak egy incidense. Egerzeiger Istvánnak neje ugyanis bepanaszolta az illetőket, hogy őt rágalmazták azzal, hogy ő jelentette volna fel az esetet és ő küldte volna férjét bizonyos okoknál fogva a tébolydába. Ez fordult meg a törvényszéknél. De maga a kérdés, hogy t. i. constatálva volt-e teljesen, hogy Egerzeiger akkor csakugyan őrült volt és hogy máskép nem lehetett rajta segíteni, mint a tébolydába vitellel és hogy oly állapotban volt a beteg hosszú időn át, hogy lehetetlenség lett volna rokonainak és barátainak kérelmét telje-