Képviselőházi napló, 1878. XI. kötet • 1880. márczius 10–április 10.
Ülésnapok - 1878-233
233. országos ülés április 5. 1886. 257 valóságos tartományává váljék és ugy kereskedelmi, mint katonai szempontból szoros összeköttetésben legyen az anyaországgal, kénytelen azt összekötni vasúttal, illetőleg átfuratai az Arlberget alagúttal, bármilyen költséges legyen is ez. Már pedig, hogy ezen igazán paradicsomi szépségű tartományát — úgy termelését, mint különösen a Rajnavölgygyei való fontos összeköttetését tekintve — nem akarhatja feláldozni a monarchia esetleges háború esetén, arról meg vagyunk mindnyájan győződve, kik ismerj flk a történelmet és Ausztria szívósságát. Következőleg magának Ausztriának is vitális érdeke hozza magával azt, hogy Vorarlberg, az arlbergi vasút kiépítése által, a monarchiával a mai viszonyoknak megfelelő összeköttetési eszközzel egybekapcsoltassék. Nem méltányos tehát semmi tekintetben az, hogy Ausztria a magyar államtól bárminő kárpótlást igényeljen e vasút kiépítéséért. Ezek tárgyilagos argumentumok t, ház és azt hiszem, hogy alig czáfolhatók meg. Én tehát részemről, bár sokat olvastam ama reeompensationaiis igényekről, semmi ilyen igénynek hódolni hajlandó nem vagyok, egyedül csak a gönyői Dunameder kikotrására tett kivánatot támogatom. De ez olyan, melyet az arlbergi vasút kiépítése nélkül is meg kell valósítanunk, ha saját jól felfogott érdekeinket tekintjük; meg kell valósítanunk és pedig minél előbb, a magyar gabonának Bécsbe szállítása végett s azon tekintetből is, melyet a vágvölgyi vasút államivá tétele elénk szab. Midőn az utóbbi ülésszak alkalmával ezen vasnt államivá tételét a t. ház elfogadta, azt hiszem, hogy ezzel nem csinált rósz vásárt az állam, mert olcsón jutott hozzá és termékeny s kifejlett iparú vidéken vonulván át a vasút, ha hozzá a trencsén-zsolnai rész kiépíttetik, világforgalmú vonallá válbatik. Már e kérdés tüzetes tárgyalásánál tartott beszédem alkalmával, kiemeltem volt a trencsén-zsolnai vonal kiépítésének szükséges voltát s erre vonatkozólag határozati javaslatot is nyújtottam be, melyet a közlekedési minister ur elvileg nem ellenzett ugyan, hanem csak bizonyos határidőhez nem akarta magát köttetni. A gönyő-pozsonyi dunameder szabályozása szoros kapcsolatban áll e kérdéssel is, ha azt akarjuk, hogy a bácskai és bánsági s az alföld más termékeny vidékéről jövő gabona kellő időben, t. i. szeptember—október havában Bécsbe és illetőleg az észak-német piaezokra vizi utón, tehát olcsóbban felszállittassék, mint vasúton. Hozzá kell fognunk e szabályozáshoz azért is, mert a 7—8 mértfőidre terjedő trencsén-zsolnai vonalrész kiépítését csakis idő és remélhetőleg rövid idő kérdésének tartom. Érdekében áll ugyanis magának a magyar államvasutnak, hogy e vonal sokáig csonkán ne maradjon, hanem azon át a jablunkai szorosan ki Boroszló felé kiterjeszthessük a magyar gabona szállítását. Ha a gönyői dunameder szabályoztatik, akkor a Bácskaságból jövő, mélyen járó nagy hajók szeptemberben, tehát apály idején is felvontathatók lesznek Pozsonyig és a dunagőzhajózási társaság ottani kikötőjébe a gabona átrakatik a vágvölgyi vasútra; Pozsonyig tehát vizén és igy sokkal olcsóbban jutna el alföldi búzánk, mintsem ha az osztrák államvasuton szállíttatnék; és Pozsonytól a vágvölgyi vasúton közvetlenül szállittathatik tovább, mint legrövidebb vonalon az észak-német piaezokra. Ezen körülmény okvetlenül kívánatossá teszi azt, hogy ugy egyrészről a Dunaszabálvozás kérdése, mint másrészről a trencsén-asolnai vonal kiépítése mielőbb foganatosittassék. (Zaj a középen.) Engedelmet kérek, ez ugyan nem máramarosi, vagy bihari vasút, de az ország más része is figyelembevételt kivan. (Helyedé* a szélső balon.) Midőn ezeket a fönnt kifejtett kérdésnek jelenleg, mind a Lajthán túl, mind nálunk, fennforgása következtében kissé tüzetesebben bátorkodtam volna megvilágosítani, abban vonom össze felszólalásom resomüjét, hogy megkérdjem tisztelettel a közlekedési miuister urat: minők azok a visszakövetelmények, melyeket részint a bécsi reichsrathban történt felszólalások, részint a hírlapi közlemények igen sürüen emlegetnek? vagyis hogy a Lajthántúli kormány a magyar kormánytól az arlbergi vasút kiépítéséért minő recompensatiót kivánt; és tett-e a magyar kormány e részben kötelező Ígéreteket? Reménylem, ez utóbbi kérdésre tagadó választ fogok kapni, de azt hiszem, hogy az összes közönség megnyugtatására szolgáland, ha a t. minister ur ez iránt nyilatkozik. Második kérdésem az: van-e már azon helyzetben a tiszt, minister ur, hogy a vágvölgyi s illetőleg most már magyar államvasút trencsénzsolnai vonalrésze kiépítése iránt a törvényjavaslatot még az ülésszak alatt előterjeszthesse? (Helyeslés a szélső baloldalon.) Móricz Pál: Sajnálom, hogy nincs jelen az a t. képviselőtársam, kinek beszédére némelyeket megakarok jegyezni. Én mindenekelőtt azt hiszem, hogy olyan rendszer, minőt a t. képviselő ur beszédében kifejtett, sehol a világon nem létezik. A nyilvánosság nálunk is teljesen honos. Ha a ministert bármely tárgyban interpellálják, köteles arra nézve felvilágosítást aclni s a factumokat előterjeszteni. De hogy a bureauba minden ember bemehessen és onnan akármilyen alkalommal, bármiféle aetumokat kivehessen, ilyen hivatalos eljárás az egész világon nincs, mert ez az egész ügymenetet lehetetlenné tenné.
