Képviselőházi napló, 1878. VIII. kötet • 1879. november 6–deczember 2.
Ülésnapok - 1878-168
170 16S. országos ülés HOTember 17. 1S79. diplomatia tömkelegébe be nem tekinthetek s nincs is módomban, hogy felfedezzem az Ariadné fonalat, mely abból kivezet. De annyit tudok és látok, hogy Osztrák-Magyarországnak a pánszlávizmussal előbb-utóbb meg kell vívnia az élet-halál harezot. És, mert élet-halál harczot kell vivnia, én félek és félhetek, mert tudom, hogy e nagy világon, e kivül nincsen számomra hely és áldjon, vagy verjen sors keze, itt élnem halnom kell. Oly politika követése, mely egy valóságos, hogy jobban mondjam, olyan kellemetlen kelepezét készít hadseregünk számára Boszniában és Herczegovinában, nekem nem kell. Mert ha a megpróbáltatás napjai be fognak következni, úgy ezen két tartomány féken tartására 100, vagy 150,000 katona lesz szükséges, akkor meglehet, hogy hazánknak utolsó napja fog lealkonyodni. Nekem e politika nem lehet czélom s ennélfogva a törvényjavaslatot nem fogadhatom el. Éles Henrik t. képviselő ur hosszú beszédében, csendesen adván elő a maga beszédét, minden tételét meg nem értettem, de egy dolgot mondott, melyet nem hallgathatok el s ez az, hogy az ellenzék csak azért beszél, hogy beszéljen s az időt eltöltse. Ezen kijelentés némi elbizakodottságra mutat és ezt nem is tartom természetellenes bűnnek, mert az, hogy a hatalomnak bizonyos részben bizományosa, megengedhet magának sokszor oly lépést, a mely az illem határát átlépi. Az ellenzék részéről nem azért történnek a felszólalások, hogy itt az idő eltöltessék s nem ezért, hogy az illetők maguknak tetszelegjenek, hanem azért, hogy tiltakozzanak az utókor megkívánható Ítéletével szemben, azon politika ellen, a melyet Éles Henrik t. képviselőtársam védett. Tudom én azt jól, hogy Bosznia és Herczegovina, mint Szerb Ilona női hozománya, hajdan a magyar szent korona tartományainak egyik gyöngyét képezte, hogy az Újlakiak idejében csak úgy véreztek a bosnyákok Magyarország állami életéért, akár a hortobágyi, akár a hevesi honfiak; de azok az idők, a mai időkkel többé össze nem hasonlíthatók. Akkor Budavárában magyar hatalmi szó hangzott, a magyar külügy volt; ma azonban megfordítva áll a dolog, mert mi egyebet nem tehetünk, mint a mit Bécsben elrendelnek. Miután pedig e végrehajtó szerep az ősök emlékét elhomályosítja, nehogy ebből a homályból reám és elvtársaimra bizonyos rész essék, kijelentem, hogy én e törvényt el nem fogadom, hanem Simonyi Ernő t. barátom határozati javaslatához járulok. [Helyeslés halfelöl.) Elnök: Szólásra nem lévén feljegyezve senki, a vitát berekesztem. Szó illeti még az előadó urat és a különvélemények beterjesztőit. Pulay Kornél előadó: T. ház! A tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat egy nagy külügyi vitát idézett elő. Nem tagadhatom az összeköttetés egy nemének jogosságát, de ki kell jelentenem, hogy a keleti kérdésbea, a magyar törvényhozás és a magyar kormány befolyásával vezetett külpolitika felett, a t. ház már több alkalommal nyilatkozott s a berlini szerződésnek törvénybe czikkelyezése által, ezen politikát elfogadta és helyeselte. A most felélesztett nagy külpolitikai vita kevés gyakorlati értékkel bir. Azok után, a miket a ministerelnök ur s a ház ezen oldalának több szónoka e tárgyra nézve mondott, megengedi a t. ház, hogy csakis azon kérdésekre tegyek megjegyzést, a melyek közelebb állanak a megtámadott törvényjavaslathoz. A t. ellenzék szónokai gondos figyelemmel igyekeztek kimutatni, hogy ezen törvényjavaslat, mennyire Összeütközésben áll az 1867: XII. törvény czikkel, hogy azzal össze nem egyeztethető s általában nincs törvény, a melyre e törvényjavaslat hivatkozhassak. Azt hiszem, hogy Magyarországnak nincsen érdekében s ép nincs oka arra, hogy akkor, mikor a lajtántúliak ép ezen kiegyezési törvényben találják meg a hasist, Magyarország sem ezen, sem más törvényben ne találja meg a kiindulási pontot arra, hogy az elfoglalt Bosznia és Herczegovina jövendő sorsára befolyást gyakorolhasson. Simonyi Ernő t. képviselő ur egész tárgyilagossággal igyekszik kimutatni e törvényjavaslat összeütközését az 1867: XII. törvényezikkel s azt, hogy a delegátiók hatáskörét kiterjeszti. Mindezek után szabad intézményeket pártoló szavazatával, egy boszniai parlamentarismus felállítását ajánlja. Nem tudom, a mélyen t. képviselő ur, hogyan fogja ezen új rendszert az ottani tényleges viszonyokkal, az ottani culturalis állapotokkal és a berlini szerződéssel összeegyeztetni s általánosságban, hogy lehet ott a parlamentáris rendszert Magyarországnak proclamálni szemben az ott fennálló közös oceupatióval és a szultánnak fennálló souverain hatalmával. Bármily szabadelvű legyeu is ez eszme, ez idők szerint annak foganatosítását lehetetlennek találom. Ezen positiv javaslatok kíséretében az ellenzék másik árnyalata részéről, egy más eszmemenet merült fel, hogy Bosznia és Herczegovina kormányzása a két kormányra bizassék. De kérdem a t. házat, hogy ugyanazon indokokat, érveket és nehézségeket, a melyek különösen az 1867: XII. törvényczikkből és a delegationalis intézményből vehetők, nem lehet-e egész mértékben és terjedelmében ismételni ezen positiv javaslat ellen; nem szól-e ez erősebben saját javaslatuk, mint a kormány előterjesztése ellen. És erre vonatkozólag Molnár Aladár t. képviselő ur a következőket emeli ki beszédében:
