Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.

Ülésnapok - 1878-117

396 117. országos ülés májas C. 1879. e nemzettest minden tagjának. Magam is kivá- i nom ezt, de csak annyiban, a mennyiben a magyar állam jelenére és jövőjére, valamint a magyar elem revindicátiójára nézve — mindjárt kifogom magam magyarázni, hogy mit értek e kifejezés alatt — hátrány nyal nem lenne. Akárminő magasztosak legyenek ugyanis azon emberségi és teljes egyenjogúsági eszmék, — azokat mégis a gyakorlatban csak ott lehet üdvösen alkalmazni, a hol azon elemek, melyekre ez eszméket alkalmazni akarjuk, fel tudják fogni ezen eszmék magasztosságát és nem fognak visszaélni az engedményekkel, melyeket mi nekik rendelkezésükre bocsátunk. Fájdalom, hogy minálunk a történelem tapasztalatai és a jelenleg uralkodó viszonyok az ellenkezőről győznek meg bennünket; arról, t. i., hogy valahányszor a magyar nemzet a nemzetiségek irányában nagylelkűsködött, többnyire hálátlanságot aratott érette gyümölcsül.* Nevezetesen ott van a szerb nép, a mely midőn hazátlanná lett, tőlünk kapott hazát. De nem csak hont kapott, hanem kapta a legtermékenyebb földterületeket és a kiváltságoknak oly gazdagságát, a minővel a magyarok sem dicsekedhettek mindenütt. És mi volt az eredmény, mi volt a hála és köszönet? 1703-ban a nép fellázadt ellenünk és nyolcz éven át gyűlöletesebben irtotta fajunkat s pusztítóbban égette a magyar birtokot, mint a velünk akkor ellenségeskedésben állott osztrák hadsereg. így tőn továbbá a szerb nép ellenünkben 1848-ban is. j Ha továbbá visszatekintünk a közelebbi j időkre, nevezetesen a horvátoknak oly túlzott negylelkűséggel nyújtott fehér lapra, kérdem, vájjon a magyar nemzetnek e lovagiassága közelebb hozta-e hozzánk őket? Fájdalom, a Zágráb- j ban uralkodó hangulat, sőt az e házban is helylyel-közzel megpendült bizonyos szózatok az ellenkezőt mutatják. így jártunk a nemzetiségi törvénynyel is, a mely helyett, ha a most tárgyalt javaslat lépett volna annak idején életbe: hiszem, hogy eddig már előbbre volnánk és örvendetesebb képe volna nemzetiségi viszonyainknak hazánkban, mint a milyen van ma. Én a jelen törvényjavaslatot, úgy a mint az a nehéz vita után általánosságban immár elfogadva előttünk áll, szobornak tekintem, mely már nagyjában kész és még csak némi simítási munkálatok vannak rajta hátra. Ha Irányi Dániel t. képviselő ur módosítványa elfogadtatnék, a dolog a gyakorlatban olyformán ütne ki, mint ha a szobrász, a ki szobrát már megalkotta, annak kezét vagy lábát összetörné és csonka szobrot csinálna belőle; t. i. a négy évnek hat évre való kiterjesztését értem a magyar nyelv megtanulására. Négy év igen sok idő; a ki négy év alatt nem tudja, vagy nem akarja elsajátítani a magyar nyelvet: az egész életében sem fogja azt elsajátítani. Elismerem ugyan, hogy nehéz idegen ajkuaknak nyelvünket megtanulni: de 4 év mégis igenis elég idő erre, kivált a hol társalgásból és könyvek utján is könnyen elsajátíthatni. Nagyon liberálisnak tartom tehát ez intézkedést, nagyon elegendőnek a négy évi határidőt. Azonban, midőn e tekintetben a 3. §.1. pontját pártolom és ragaszkodom ahoz, hogy az ugy is bőven kiszabott 4 év meghagyassék, a Gfrünwald t. barátom által ugyané §. 1. pontjára beadott módosítványt azért nem pártolhatom, mert e köztt és az utolsó pontra beadott módosítványa köztt én is, mint Molnár Aladár tisztelt barátom, némi ellentétet látok. Az eszköz megvonását látom ugyanis, hogy ha a 4 évi időszak megszabását kihagyjuk; mert bizonyos ido alatt csak meg kell a tanítóknak tanulniok a magyar nyelvet: tehát a törvény kényszerével kell odahatnunk, miszerint ez mégis történjék. Grrünwald t. barátomnak a vegyes ajkú községekre nézve tett módosítványát azonban teljes lélekkel pártolom, mert nagyon helyesnek tartom azt és én azon aggályokat, vagy a nemzetiségek részéről fölmerülhető igazságtalansági vádakat, a melyeket Molnár Aladár t. képviselőtársam hangsúlyozott, alaptalanoknak tartom, ha t. i. a kérdést megkülönböztetjük és a valódi alapból tekintjük. Ugyanis távol áll Grrünwald t. barátomtól, tőlem és mindnyájunktól az, hogy erőszakkal magyarosítjuk a tótokat és oláhokat; nem is ezen szempontból akarja Grrünwald tisztelt barátom azt, hogy a vegyes ajkú községekben a magyar nyelv tannyelvül fogadtassák el. 0 már utalt Nyitra- és Sárosmegyére és Erdélynek némely részeire, a hol az előbbi két megyében az eltótosodás az utóbb említett részekben pedig az eloláhosodás megdöbbentő mértékben elterjedt az utóbbi században. Ez tökéletesen áll; sőt Nyitramegyében mai napig is terjed a tótosodás. Sárosmegyében azért nem veszthet a magyarság, mert ott már nincs mit veszteni, ott már egyetlenegy község sincs magyar. Én azt gondolom, és ebből áll a megkülönböztetés, hogy mi csak a már eltótosodott és eloláhosodott magyarokat akarjuk nemzetiségüknek visszaadni, azokat magunknak revindicálni; a magyarságot az elmagyartalanodott községekben mintegy visszahelyezni. Ekkor teljesen jogszerű állásban vagyunk, és ezen álláspontból kiindulva: nem a tót- és oláhnak, hanem az eltótosodott és eloláhosodott magyaroknak kell adnunk alkalmat és eszközt, hogy magyarosodjanak vissza; és ilyenek lakják leginkább a vegyes ajkú községeket. Nem nemzetiségi hódítási vágyból tehát, hanem a jogos repositió és a magyarság elvesző elemeinek revindicálása érdekéből pártolom tehát