Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.
Ülésnapok - 1878-117
11?. «rs«ág#s ülés mijas 6. 1870. 387 tak, majdnem könyv nélkül tudom. Nagyon jól tudom, hogy e beszédeknek el kellett mondatniuk. Elmondattak volna azok minden körülmények köztt, még akkor is, ha egy törvényjavaslat nyújtatott volna be arról, hogy a mértföldmutató kövek magyar feliratot nyerjenek. Ez incidensből ugyanazon beszédek mondattak volna el, mert ezek csak alkalomra vártak. Ránk nézve megnyugtató érzés az, hogy tudjuk, miszerint e beszédekben a legnagyobb túlzások rejlenek, melyeket lépten-nyomon megczáfólnak magok a tények. Épen ezért nem tartottam én szükségesnek az általános vitában részt venni. E beszédek, ez úgynevezett nemzetiségi izgatások, nem indíthatnak engem arra, hogy én bármi tekintetben engedjek ott, hol a magyar nemzet érdekéről van szó. l)e itt mégis szükségesnek tartom, egykét szóval jelezni álláspontomat. Nem a nemzetiségi izgatásoktól rettenek én el, nem azoktól féltem én a magyar nemzet érdekeit, hanem féltem saját hibáinktól, saját mulasztásainktól. Rám nézve az a mérték: megfelel-e valamely intézkedés a magyar állam érdekének vagy nem? A jelen esetben is erre a két pontra nézve, e mértéket kivánom alkalmazni. Tapasztalataim szerint a népiskolának nincs valami nagy hivatása a magyarság terjesztése körül. Két ponton van hivatása: egyik a város, másik az a pont, a hol a magyar ajkúak a nem magyar ajkúakkal érintkeznek, s a hol azt tapasztaljuk, hogy a magyarság esik áldozatul akár az oláh, akár a tót assimibrtiónak. Ez a két pont az, a hol az iskolának hivatása van. A lakosság mozgékonysága, magasabb eultur igénye a városokban sokkal termékenyebb talaj arra, hogy a magyar nyelvet terjesszük s hogy a város a magyarság jellegével ruháztassák fel. A másik pont, — melyre később vissza fogok térni és erre fog vonatkozni egy indítványom, — az az érintkezési vonal, hol a magyarság a tótsággal , vagy az oláhság a magyarsággá] érintkezik. Itt arról van szó, hogy egy nagy processust akadályozzunk meg, mely fogyasztja a magyar köznépet, — a, pap és a tanító irtják. A népiskolának, nézetem szerint, legfőbb hivatása nem abban rejlik, hogy a magyar nyelvet terjessze; és nem is kívánok én magyar nyelvíí elemi iskolát ott, a hol a nem magyar fajhoz tartozó lakosság nagyobb tömegekben lakik. A mit én kívánok, az, hogy az iskolának magyar hazafias szelleme legyen. Mert tapasztalatom szerint a magyarul tudás még nem biztosítéka a hazafiasságnak, és a magyar nyelv nem tudása még nem jelenti azt, hogy az illető nem jó hazafi. Én ezen problémát megoldva látom Magyarországon és sehol nem látom úgy megoldva, mint épen itt, hogy olyanok, kik egy szót sem tudnak magyarul, a ieglángolóbb hazafiak — nem olyan értelemben, a mint talán bizonyos képviselő urak, kik is ellene szólnak e törvényjavaslatnak és szólnak oly hangon a mint ezt tették, de azért mégis jó hazafiaknak mondják magukat, hanem oly értelemben, hogy valóban solidaritásban érzik magukat a magj^ar fajjal és készek azért a legnagyobb áldozatokra is. Megtörténhetik tehát, ha ezen két bekezdést törvényerőre emeljük, hogy oly tanítókat fogunk protegálni, a kik a törvény követelményének, miszerint mag) r arul kell tudniok, megfelelnek ugyan, de a mellett a legnagyobb agitátorok a magyarság ellen az iskolában; s megtörténhetik, hogy azon tanítót, a ki különben hazafias szellemű, de nem tud magyarul, ezen két pont alapján kiküszöböljük az iskolából. Ez az, a mitől én a magyar nemzetet megóvni kivánom. Nem akarom én, hogy a tanító ne tanuljon magyarul, sőt okvetlenül szükségesnek tartom, hogy tanuljon. A jövőre nézve, a legnagyobb szigort tartom szükségesnek e tekintetben és megkövetelendőnek tartom, hogy tudjon magyarul, mert meg vagyok győződve, hogy különben hivatásának nem képes megfelelni. Nagy önérzettel mondotta egy képviselő ur, hogy ne avatkozzunk mi a szerbek, vagy az oláhok dolgaiba, gondoskodnak ők maguk kultúrai szükségletükről. Nagyon tisztelem én az önérzetet, de csak akkor, ha valóban reális alapja van. Itt azonban semmi reális alapja nincs. (Helyeslés.) Méltóztassanak megnézni azon tanítókat, a kik az oláhok vagy szerbek lakta vidékeken vannak; [Halljuk !) méltóztassanak megnézni a papokat, milyen culturai állapotban vannak azok. Vájjon nem szent kötelességünk-e, midőn látjuk, hogy nem képesek a mívelődésben haladni, nem képesek irodalmat alkotni, képtelenek a magasabb szellemi életre és képtelenek arra, hogy valamely egyszeríí iskolai szakkönyvet adjanak a tanító kezébe: (Igaz! Ügy van!) vájjon nem kötelessége-e akkor az államnak, rájuk nézve a magyar irodalmat hozzá férhetővétenni, hogy ez utón szellemi szükségleteiket kielégítsék. szakképzettségüket növeljék. (Egy hang: Nincs rá szükség!) Én úgy látom, hogy van. (Helyeslés.) Módosítványom tehát oda terjed, hogy a 18. sz. törvényjavaslat 3. §-ának 1. és 2. bekezdése kihagyassék. Ennek az volna a következése, hogy a múltra nézve a tanítótól ne követeltessék az, hogy a magyar nyelvet tanulja, s fel volna mentve a kényszer és az újabb vizsgálat tétele alól. Most méltóztassék megengedni, t. ház, hogy néhány szóval indokoljam azt a módosítást, melyet a 3. §. 3. kikezdésére nézve javasolni bátor49*
