Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.
Ülésnapok - 1878-113
304 113. országos ülés május 1. 1879. magyar irodalmi iskola létezik a bécsi Pázmánaeumban, a budapesti centrális seminariumban, az esztergomi, kalocsai, egri, győri, veszprémi, nagyváradi, pécsi, csanádi seminariumban; merem állítani, majdnem minden magyar kath. papnöveldében. Már most magyarázza meg a t. képviselő ur, hogy lehetséges az, hogy azon ifjak, kik a magyar irodalommal évenként, tehát négy évig foglalkoznak, a kik nyilvános intézetekben a gymnasiumot elvégezték, a hol a tannyelv a magyar, hogy százankint kerüljenek ki, a kik a magyar nyelvet nem értik. I)e azt mondja a t képviselő ur, hogy újabb időben néhány főpap a magyar nyelv ápolása által kiérdemelte tiszteletét. Én határozottan mondhatom, hogy nem ismerek egyházmegyét Magyarországban, melynek papnöveldéjében ilyen magyar irodalmi iskola nem állana fenn Nem tudom, mi sugallta légyen a t. képviselő ur különben oly nemes szivének ezen súlyos vádat, a magyar kath. papság ellen ; nem értem, mert feltenni nem akarom, de feltennem nem is szabad, hogy az egyházi pályára oly szükséges latin nyelv, mint tannyelv őt talán mindig Rómára emlékezteti: Róma emléke pedig talán szivére oly hatással van, mint a hires Cato Ce-isoriusra volt Carthago említése. Mondom, nem teszem fel, de megmagyarázni nem tudom máskép, mint, hogy ilyenkor Catoval felsóhajt, ceterum a ütem eenseo Carthaginem — értsd „Romám" — esse delendam. {Helyeslések) Molnár Aladár: Engedje meg a t. ház, hogy egy rövid megjegyzést tegyek az előttem szólott Miehl t. képviselő urnak „igazi vádjaira", melyek között, én nem tudom, mivel indokolhatja állítólagos Róma elleni érzelmeimet. Rómát, a nagy c'assicus műveltségnek székvárosát és azt a várost, a mely a keresztény civilisatiónak élén annyi századok óta vezérszerepet játszik, csak tisztelettel és kegyelettel említem. rr e De itt erről szo sincs. 0 azt mondja, hogy én némely kath. főpap r iránt az újabb időben érzek csak tiszteletet. Én ezt határozottan visszautasítom. Én szólottam arról, hogy az újabb időben néhány kath. főpap hozta be a magyar nyelv tanítását. Azon főpapok közül igen számosan tiszteletemet kiérdemelték a múltban ugy, mint az újabb időben, ugy hazafias, mint egyházi, valamint irodalmi működésükkel. Én csak a seminariumokban való magyar tanításról szólottam. A t. képviselő ur felemlítette néhány seminárium nevét, de pl. a nykrairói nem tetszett szólni. Ezek azok a melyekről én szólottam. [Helyeslés.) I Román Sándor: T. ház! Azon jelenségnek, hogy e képviselőházban . . . {Nagy zaj) én kérem a t. képviselő urakat, szíveskedjenek meghallgatni, különösen azért, hogy megérthessenek, mert nagyon sajnálnám, ha némely szavaim félreértetnének azon ok miatt, mert elég csend nincs a házban. (Halljuk!) Azon jelenségnek, hogy e házban és mondhatom, hazánkban is bizonyos idő óta a nemzetiségi kérdés vitatárgyát nem képezte, röviden magyarázatát fogom adni. Ennek oka, legalább a mi azon képviselőket illeti, kik a román nemzetiséghez tartoznak, az volt, mert ez előtt négy évvel, midőn tekintettel a financzialis nyomorúságra és a meddő államjogi kérdés további vitatására, a fusió létesült, a román nemzetiségű képviselők egy tanácskozást tartottak, s abban elhatározták, hogy mivel politikai meggyőződésök szerint a román és a magyar elem érdeke oly közös, hogy ha ők tekintetbe nem venuék a jelen helyzetet, és akadályokat gördítenének a kormány elé, méltó vád érné őket kevés hazafiságukért. Továbbá, ki akarták venni a fegyvert azok kezéből, kik folytonosan azzal vádolták őket, hogy a magyar nemzet és a magyar haza iránt ellenséges indulattal viselíetnek. Tehát, mondom, elhatároztuk, hogy félreteszszük a nemzetiségi kérdést, mert ugy szeretjük közös hazánkat, mini bárki más ; nem fogunk a kormány elé nehézséget gördíteni, hadd orvosolja a bajokat, és segítsen a köznyomoron. E határozatunkat közöltük a jelenlegi ministerelnök úrral, kit azon alkalommal csakis arra kértünk meg, hogy a nemzetiségi törvény megtartását eszközölje. Fájdalom, azóta a financzialis calamitások meg nem szűntek, sőt az általános nyomor s elégedetlenség sok tekintetben növekedett, a románokra nézve pedig az elégedetlenség fokozódott az által, hogy az 1868. évi XLIV. t.-czikk, mely a nemzetiségi egyenjogúságot szabályozza, napról-napra inkább feledékenységbe ment, ugy hogy többet nem tartatik meg annak egyetlenegy szakasza sem, mely a nemzetiségeknek valami jogot biztosított. A Téns szolgabirákat nem is említve, a legutolsó falusi jegyző lábbal tiporja e törvényt. S mi románok ezen jelenség feletti fájdalmunkat elfojtottuk és hallgattunk, nem panaszkodtunk. Azonban mi történt? Az összes magyar napisajtó chauvinisticus kezelői nem hogy méltányolták volna ezen hazafias önmegtagadást, nem hogy megértették volna ezen hallgatást, a fájdalom elfojtását, hanem azt nagy megelégedés jelének vették és egy előttünk jól ismert rendszert követve, folytonosan izgatni kezdtek, terroristicus pressiót gyakorolván a magyar olvasó közönségre, ezen működésében segítve holmi felföldi röpiratok által, melyeknek szerzői csak a nemzeti intolerantia elveinek hirdetésével tudtak némi figyelmet